„A közbeszédben a pártpolitikai megosztottságot afféle kóros jelenségnek szokták beállítani, pedig alapvetően elválaszthatatlan része az amerikai alkotmányos hagyománynak és a demokratikus berendezkedésnek” – olvassuk a New Criterionban Peter Berkowitztól, a Hoover Intézet vezető kutatójától.

Az amerikai politikában és politikai irodalomban az új évezred kezdete óta az egyik legsűrűbben tárgyalt téma, hogy a politikai nézetek polarizálódnak, és ez megnehezíti az ésszerű párbeszédet és kompromisszumot. A Metazinban cikkek tucatjai foglalkoztak azzal, hogy az internet sokak várakozásával szemben csak tovább élezi a polarizációt, mert az olvasók a nézeteiket visszaigazoló forrásokat keresik, és ezek csak megerősítik őket előítéleteikben.

Berkowitz cikke elején érzékletesen írja le a két tábor, a progresszív és a konzervatív jellegzetességeit, és egymásról alkotott képét. A konzervatívok például úgy látják, hogy ellenfeleik az egyetemeken „progresszív dogmaeledellel kényszertáplálják a hallgatókat”, ez az eledel pedig abból áll, hogy mindenkinek elő kell írni, hogyan gondolkodjon, és hogyan éljen. Az „egyetemi csigaházába visszahúzódó” baloldal pedig kegyetlennek, rasszistának, szexistának látja a jobboldalt. Ugyanis liberalizmus és baloldal, konzervativizmus és jobboldal Amerikában immár összenőtt, mert jó ötven éve a liberálisok a Demokrata Pártban, a konzervatívok a Republikánus Pártban tömörülnek, fehér holló tehát ma már egy konzervatív demokrata vagy egy liberális republikánus.

Mindez azért ötlött Berkowitz eszébe, mert egy másik konzervatív politikai gondolkodónak, Yuval Levinnek, a National Affairs alapítójának újonnan megjelent könyvében a mai ellentétek forrására vélt bukkanni. Levin A nagy vita: a jobboldal és a baloldal születése című monográfiájában Edmund Burke és Thomas Paine szellemi összecsapásából eredezteti a jobb és a baloldal elkülönülését. Burke 1790-ben írt híres művében elítélte, mint Berkowitz megjegyzi, az első „totális forradalmat”, a „nagy franciát”, amelyben „értelmiségiek és a köznép” abban a meggyőződésben lázadt fel a nemesség és a papság ellen, hogy nemcsak a kormányzatot, hanem a rendszert és a gondolkodást is megváltoztatja, s a tiszta ésszerűség alapján rendezi be a társadalmat. Egy évvel később Thomas Paine a múlt védelmezőjének nevezte Burke-öt, és védelmébe vette a népnek a lázadáshoz való jogát minden olyan rendszer ellen, amely az ember veleszületett jogait megsérti.

Levin tárgyilagosan ismerteti a két álláspontot, de Berkowitz is elismeri, hogy nem hazudtolja meg konzervatív mivoltát, mert a párviadalból végül is „Burke kerül ki győztesen”. Berkowicznál is övé az utolsó szó. Az ő gondolatmenete szerint az időtlen tiszta ész absztrakció csupán, hiszen azemberek kapcsolati hálóban élnek, és közösségük múltja, hagyományai meghatározzák a gondolkodásukat. Ezeknek a tényezőknek a felborítása nem a tiszta ész szerinti kormányzást fogja hozni, hanem az erkölcsök széthullását. Burke ezért az óvatos változások híve volt, habár azt elismerte, hogy a változásnak sohasem szabad szünetelnie.

A józan észre alapozott társadalom elméletéből az is következik, hogy végső soron nincs is szükség politikai táborokra, hiszen józan ész csak egy van. Paine le is írta, hogy whigeknek és toryknak majdan hírük-hamvuk sem marad. Burke viszont elengedhetetlennek tartotta a táborok versenyét és párbeszédét. Levin úgy tárgyalja a két álláspontot, mint az egyén szabadságán alapuló társadalomfelfogás két alternatív válfaját, amelyek mind a mai napig versengenek egymással.

Berkowitz a maga részéről megjegyzi azonban, hogy a mai társadalomban, amikor a hagyományos közösségek, a vallásiak és a családiak egyaránt sokat vesztettek hajdani erejükből, nem teheti meg az állam, hogy magukra hagyja a szegényeket, a betegeket és az időseket, akiken senki más nem segít. Vagyis a konzervatívoknak a liberális elvekből is át kell venniük valamit, s nem is keveset.

Csak az nem világos, hogy mindez miért mondana ellent az ellenségességig fajuló pártpolitikai megosztottság bírálatának. Hiszen ha igaz, hogy mindkét fél soraiban egyre többen vannak, akik veszedelmes kártevőnek tekintik a másikat, akkor nem lesz könnyű egymás hasznosítható gondolatait átvenniük.