„Franciaországban szerteágazó diszkriminációs problémák vannak, és van származási alapú gazdasági rétegződés is, de ezek mérésére és korrekciójára korlátozottak a lehetőségek” – olvassuk a New Yorkerben Alexander Stillétől.

A francia köztársasági szellemiség nem utolsó sorban abban áll, hogy nem szabad különbséget tenni az állampolgárok között. Mindenki egyenlő. Csakhogy hiába a kétszázharminc éves elvek, ha egyszer nem így van. Csak a vak nem látja, hogy a francia társadalom egymástól nagyon is elkülönülő kultúrájú, bőrszínű és vallású csoportokból áll, sőt, ezek integrációja egyre kevésbé sikeres. Nő a hátrányos megkülönböztetés, a gettósodás, az ezzel összefüggő utcai bűnözés, sőt a francia állam és hagyomány elutasítása is. Kezdetben a franciák örömmel fogadták a legegyszerűbb munkafolyamatokat ellátó olcsó munkaerőt, és a jövevényeket a külvárosokban épített panelházas lakótelepeken helyezték el. Azután lassan emelkedni kezdett a munkanélküliség, és fokozatosan új, tömeges underclass, „társadalom alatti” osztály alakult ki.

A fekete-afrikai egyesületeket tömörítő ernyőszervezet már 2008-ban szóvá tette, hogy azt sem tudni, hány fekete bőrű lakosa van Franciaországnak. Stille szerint a különféle becslések egymilliótól hatmillióig terjednek. Az említett ernyőszervezet által rendelt reprezentatív felmérés szerint a fekete-afrikai származású franciák egymillió-nyolcszázezren vannak. (Az arab országokból származók talán háromszor annyian is.) Akárhányan vannak is, a franciák hetven százaléka szerint túl sok a bevándorló, és minden más megfigyelőhöz hasonlóan Stille is ezzel magyarázza, hogy a bevándorló-ellenes retorikával fellépő „áramvonalasított” radikális jobboldal az idén a szavazatok 24 százalékával első helyen végzett az európai parlamenti választásokon.

Stille csípősen megjegyzi, hogy amikor az a hetven százalék sokallja a bevándorlókat, nyilván nem Manuel Vallsra, a barcelonai születésű miniszterelnökre gondol, aki csak húszéves korában lett francia állampolgár. Nem is Anne Hidalgo párizsi polgármesterre, aki szintén Spanyolországban látta meg a napvilágot. A sötétebb bőrűek számítanak „soknak”, akkor is, ha nemzedékek óta francia állampolgárok. Gyakori, hogy megkérdik tőlük, hová valósiak, nem a bosszantás céljából, de ettől nem kevésbé érzik magukat megbántva.

Hervé le Bras demográfus azt fejti ki Stillének, hogy a „bevándorló” fogalma nagy változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Azelőtt, ha egy jövevény megkapta az állampolgárságot, nem volt többé bevándorló. Ma viszont több millió olyan embert hívnak bevádorlónak, aki Franciaországban született. Afrikai származásra utaló névvel sokkal kevesebb esélye van a franciának arra, hogy behívják egy állásinterjúra.  Szociológiai felmérések szerint egy fehér bőrűnek két és félszer nagyobb esélye van rá, hogy állást találjon, mint egy fekete bőrűnek vagy egy arab származásúnak. És akárcsak Amerikában vagy Angliában, a sötét bőrűeket jóval sűrűbben igazoltatja az utcán a rendőrség. Ezt a szociológusok onnan tudják, hogy naphosszat állnak a metróállomások környékén, és számolják az igazoltatásokat. A rendőrök ugyanis nem vezethetnek statisztikát az igazoltatottak származásáról, bőrszínéről.

2009-ben nagy botrányt kavart egy szociológiai felmérés, amelyben az emberek származását is kérdezték. Különösen a „francia származású” kategória találtatott sértőnek, mivelhogy azt sugallta, hogy egyesek franciábbak másoknál. Stille francia beszélgetőpartnerei azzal érvelnek, hogy a náci megszállás alatt volt szokás kartotékot vezetni az emberek származásáról.

Stille viszont úgy látja, hogy a statisztika hiányában is éppen elég nagy különbségek vannak a különféle származású polgárok helyzetében, s talán érdemes lenne mérni ezeket a különbségeket. Érdemes lenne nyíltan beszélni a bőrszínről, nem pedig úgy tenni, mintha a probléma nem létezne. A tilalommal a franciák elfedik a súlyos egyenlőtlenségeket. „Kérdés – írja Stille –, hogy az elfedés gyógyít-e.”