„Amerika egykor a jól működő demokrácia legjobb példája volt a világon. Ma nem az” – írja Christian Caryl a Foreign Policyban.

A kétévente esedékes részleges kongresszusi és kormányzói választások idei kiadását megelőző kampányban alig volt szó a lényeges szakpolitikai kérdésekről. A jelöltek e helyett egymás lejáratásával és a pártok közötti szakadék mélyítésével voltak elfoglalva. Közben minden korábbinál nagyobb összegek támogatták a jelölteket, akik elkeseredett küzdelmet vívtak, holott világnézetük gyakran alig-alig különbözik. Támogatóik nem mindig önzetlenek: különérdekek érvényesítését remélik ezen a réven. Nem is véletlen, hogy a részvétel, mindig alacsonyabb 50 százaléknál (a helyi választásokon 30-nál is).

Obama elnök támogatottsága siralmas, a törvényhozásé pedig a 10 százalékot sem éri el. Az emberek úgy érzik, hogy a honatyák pártcsatározásokban igyekeznek jó pontokat szerezni, nem annyira az ország gondjainak orvoslásában. De a közbizalom hanyatlása szinte minden nemzeti intézményre kiterjed: az egyházakra, a katonaságra, a Legfelsőbb Bíróságra, az állami iskolarendszerre, az újságokra, a tévéhíradókra, a rendőrségre, az egészségügyi rendszerre, a bűnüldözésre és sok minden másra.

Larry Diamond, Amerika egyik legtekintélyesebb „globális demokrácia” szakértője azt írja, hogy a nyugati modell vonzereje világszerte visszaszorulóban van. Ehhez hozzájárult az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal adatgyűjtési botránya is, továbbá hogy a határon gyakran állítanak meg órákra újságírókat, az országot el sem hagyó polgárok közül pedig meglepően sokan szerepelnek a megfigyelendő terrorista-gyanús személyek listáján. A legtöbbet azonban az ártott Amerikának, mint a liberális értékek terjesztőjének, hogy demokráciaépítésnek állította be az afganisztáni és az iraki hadműveleteket. Diamond már hat évvel ezelőtt megjelent könyvében javaslatot tett a teendőkre. Mindenekelőtt sürgette, hogy iktassák ki „a politikai rendszer szívéből” az intézményesített korrupciót, éspedig akképpen, hogy a kampányokat maga az állam finanszírozza, és tiltson ki belőlük minden magánpénzt. Másodsorban azt követelte, hogy próbálják áthidalni a pártpolitikai szakadékot, s ennek érdekében tiltsák be a választókerületek határainak önkényes átszabását, illetve vezessék be a megosztó jelöltekkel szemben a konszenzuskeresést erősítő preferenciális szavazást. (Ezt a rendszert Ausztráliában és Indiában sikerrel alkalmazzák, helyi vagy pártválasztásokon azonban nagyon sok helyütt, Angliától Új-Zélandig. A szavazók nem a jelöltek egyikét választják, hanem rangsorolják őket. Aki megszerzi az első helyre leadott szavazatok abszolút többségét, az megkapja a mandátumot. Ha ilyen nincs, a legutolsó jelölt kiesik, és a rá adott szavazatokat az kapja meg, aki a szavazólapokon a második legjobb helyezést kapta. És így tovább, amíg valamelyik jelölt eléri az ötven százalékot.)

Ráadásul a demokrácia csak akkor győzhet, ha jobb eredményeket mutat fel: jó oktatást, nagyobb jövedelmi egyenlőséget, jobb egészségügyet – s ma Amerikának e területeken még sokat kell javulnia. John Micklethwait, az Economist főszerkesztője és kollégája, Adrian Wooldridge a legmegfelelőbb államszervezési formákért folyó versenyről szóló könyvében azt írja, hogy Amerikának van mit tanulnia másoktól, például Szingapúrtól, amely „nem demokrácia”, de „kisméretű államot tart fenn, miközben hivatalnokai a legképzettebbek közé tartoznak a világon”. Vagy a legkifogástalanabb demokráciáknak számító skandináv országoktól, amelyek az információ-technológiai újítások segítségével csökkentették az államigazgatás költségeit, s így meg tudták őrizni fejlett szociális ellátórendszerüket anélkül, hogy felborult volna az államháztartás egyensúlya. Az emberek szabadságot és demokráciát akarnak, de miért támogatnák a demokráciát, ha országukban „burjánzó társadalmi igazságtalansággal, korrupcióval, életszínvonal-csökkenéssel és romló személyes biztonsággal jár”? Olyan demokráciát akarnak, amely működik is.