„Normális országokká váltak, és sok esetben a normálisnál is jobbá” – olvassuk a kelet-európai országok elmúlt negyed századáról a Foreign Affairsben Andrei Shleifer harvardi és Daniel Treisman Los Angeles-i közgazdászprofesszortól.
Huszonöt évvel ezelőtt a legtöbben azt hitték, hogy a berlini faltól keletre egy csapásra beköszönt a demokrácia és a jólét, s ebben a reményükben csalatkozniuk kellett, ismerik el a szerzők, de képtelenségnek tartják a régi lengyel antikommunista ellenzéki, Adam Michnik kijelentését, miszerint „A kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön”. Valójában az egykori szovjet tömb országaiban drámai javulás állt be a rendszerváltások óta. Ha csak a puszta gazdasági teljesítményt nézzük is, a növekedés szembeszökő. A sorban középen álló Üzbegisztán is valamivel gyorsabban nőtt, mint a többi állam sorában a középső, Norvégia. Ráadásul az 1990 előtti termékek minősége és ezért piaci értéke igen kétséges, és az akkori GDP-ből aránylag kevés jutott el a háztartásokba: Nyugaton 60, Oroszországban 33 százalék. A háztartások fogyasztása 88 százalékkal nőtt, de Lengyelországban például két és félszeresére emelkedett. Hasonlóan impozánsak az információtechnológiai és az idegenforgalmi adatok is. Az egy főre eső lakóterület jelentősen nőtt, emelkedett a gyümölcs- és zöldségfogyasztás, a közép-európai volt szocialista országokban példátlan csökkenés következett be a szív- és érrendszeri eredetű halálozások számában. A statisztika cáfolja azt a sztereotípiát, miszerint az átmeneti társadalmak oligarchákra és koldusokra oszlanak. Az egyetemi hallgatók számaránya egyharmaddal megnőtt, pedig nem volt alacsony korábban sem. Igaz, a jövedelmi egyenlőtlenség és a szegénység mértéke nőtt, de ma sem nagyobb, mint más, hasonló fejlettségű országokban. Az elmaradott nehézipar felszámolása nagyban csökkentette a levegő szennyezettségét, a várható élettartam átlagban négy évvel meghosszabbodott. A munkanélküliség magas, bár az átalakulás éveihez képest töredékére csökkent. A lakosság elégedettség-indexe viszont nőtt – az emberek 81 százaléka elégedett, igaz ez 3 százalékponttal elmarad a világátlagtól.
Még az átalakulás és az országszakadások kiváltotta rendkívüli fegyveres konfliktusok sem okoztak nagyobb veszteséget, mint a fejlettség hasonló fokán lévő országokban, és bár az ukrán konfliktusnak még koránt sincs vége, Shleifer és Treisman szerint végül nem fog lényegesen változtatni ezen a képen.
A szerzők persze a politikai változást tartják a legjelentősebbnek. 1990 előtt a nemzetközi Polity index demokrácia-rangsorában a szovjet tömb országai közül Magyarország állt a legjobb helyen 40 ponttal (százból). Ma a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokét is magában foglaló átlagos pontszám 73.
A nemzetközi korrupciós rangsorokban ez az országcsoport hagyományosan rosszul szerepel, de a két professzor ezt részben azzal magyarázza, hogy a globális média rutinszerűen ezt a képet közvetíti. Magas a korrupció foka, írják, de nem magasabb, mint más hasonló fejlettségű országokban. A Transparency International felmérésében a megkérdezett üzletemberek 23 százaléka tapasztalt korrupciót ezekben az országokban, a világátlag pedig 28 százalék.
Nem vált valóra az a remény, hogy ezek az országok hamarosan a nyugati színvonalra emelkednek. Ehelyett az történt, hogy a szomszédos országokhoz kezdtek közeledni. Az ázsiaiak az ázsiaiakhoz, a baltiak Finnországoz, a közép-európaiak Ausztriához vagy Németországhoz, „ámbár olykor némi keleti beütéssel”. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász tizenhárom évvel ezelőtt azt írta, hogy a fokozatosabb átalakulás jobb eredményt hozott volna. A szerzők ezt vitatják, és kimutatják, hogy a radikálisabban demokratizáló és piacosító országokban gyorsabb volt fejlődés. Igaz, a „fokozatosabbak” között a más okokból hátrányos helyzetű Macedóniát és Örményországot említik. De e két példa végül is összhangban van végső következtetésükkel: „a volt szovjet tábor országai a környezetükhöz igazodtak”, éspedig alighanem régi, kommunizmus előtti szociokulturális okokból.