„Tartós lehet-e az olyan államok együttese, amelyeknek lakossága szokásait, várakozásait és gazdasági életét tekintve egyaránt szembeszökően különbözik egymástól?” – kérdi George Friedman, a Stratfor intézet alapító vezető elemzője az Európai Központi Bank likviditásbővítő terveit elemezve.

A tervezett pénzkibocsátás módja ugyanis egészen más, mint amit az Egyesült Államokban oly sikeresen alkalmaztak 2008-tól kezdve, és ez Friedmant arra a következtetésre vezeti, hogy az „európai eszme” nem működik. A szerzőnek a napokban jelenik meg könyve Európa válságáról, amelynek egyik fő tényezője a nacionalizmus – a szó Amerikában használatos értelmében, tehát minden negatív felhang nélkül. Ennek egyik jellemzője az európai nemzetfelfogás, amely Friedman szerint erős kulturális, vallási, történelmi és nyelvi összetartozást jelent, s amely, mint a Metazinban is ismertetett előző elemzésében kifejti, megakadályozza a muszlim bevándorlók tömegeinek integrálását.

Friedman ezúttal egy egyszerű monetáris politikai intézkedés-sorozat kapcsán igyekszik feltárni, miként lehetetleníti el Európában a nacionalizmus az integrációt. Amikor a pénzügyi válság hirtelen pénzhiányt idézett elő Amerikában, a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve pontosan tudta, mi a teendő. Kötvényeket vásárolt, hogy így több pénz jusson a gazdaságba, és ne keletkezzék tömeges munkanélküliség, ne zuhanjon a termelés, ne induljon meg a recesszió és a defláció halálos spirálja. Európában ez elmaradt, mert az európai Központi Bank nem egyedül irányítja a monetáris politikát. Először is a legnagyobb tagállamok – elsősorban persze Németország – nem járultak hozzá, hogy pénzt pumpáljon a gazdaságba, mert nem akarták finanszírozni a gyengébb tagállamokat. Inkább vállalták, hogy ottani felvevő piacuk összeszűküljön. Most nagy sokára Németország is beleegyezett a „mennyiségi könnyítésbe”, kevésbé elegánsan a pénznyomtatásba, de azzal a feltétellel, hogy az Európai Központi Bank pluszpénzéből a nemzeti bankok vásárolják meg kormányuk adósságának egy részét. Vagyis a pénzteremtésnek az az oka, hogy egyes kormányok nem képesek finanszírozni adósságukat a gazdaság súlyos lelassítása nélkül, ám a közösség nem vállal felelősséget azért, ha azután a központi bankok bajba kerülnek. Más szóval ez a válság nem pusztán pénzügyi, hanem erkölcsi jellegű.

„Testvér lészen minden ember” – idézi Friedman Schiller szavait Beethoven IX. szimfóniájának Örömódájából, az Európai Unió himnuszából, s megállapítja, hogy erről a valóságban szó sincs. Az Egyesült Államokban a szövetségi állam és az összes tagállam osztozik például Kalifornia sorsában. Az amerikai föderáció alapelve a sorsközösség és az alapító atyák szavaival „a boldogságra törekvés”. Az Európai Unió alapeszméje viszont „a béke és a jólét”. Nem a „törekvés”, hanem a „birtoklás”. Ha csak a béke és a jólét köt össze, akkor nincs sorsközösség, mert hiszen sem a béke, sem a jólét nem lehet általános és örök. Márpedig a himnuszban szereplő testvériség sorsközösséget jelent. Jelentene. Csakhogy Németországnak eszében sincs osztozni Görögország sorsában. Amerikában azért vívták a polgárháborút, mert a Dél ki a kart szakadni az unióból. Abraham Lincoln szavai szerint a háború tétje az volt, hogy „fennmaradhat-e a létrehozott nemzet”. Ez ma a kérdés Európában. A testvériség – mint a pénzteremtés módja bizonyítja – korlátozott. A jólét a korlát, mivelhogy minden ország a maga jólétéért felel. A szövetség tartós fennmaradásához pedig testvériségre lenne szükség: olyan kötelékre, amely a jóléten túlmutat. Ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalni. A tagállamok nyugodtan fontolgatják Görögország kiválását, nyugodtan latolgatják, hogy a Dániában munkát kereső szlovákok előtt esetleg bezárulnak a kapuk. Egyszóval Európa nem erkölcsi alapokra épülő társulás, sokkal inkább a hasznosság az alap. A „mennyiségi könnyítés” a maga módján hasznos lehet, de mégiscsak azt bizonyítja, hogy „Európa csak egy kontinens, nem egy eszme”.