„Götz Aly saját korábbi téziseit is meghaladva kreativitásáról tett tanúbizonyságot, amikor a lélektani tényezőket helyezte a középpontba” – írja Christopher R. Browning, a neves amerikai holokauszt-kutató a New York Review of Booksban, a német történész angol fordításban tavaly megjelent legújabb könyvét ismertetve.
George Mosse, a német-amerikai kultúra-történész egyszer eljátszott a gondolattal, mit felelt volna egy tájékozott ember, ha 1900 körül megjósolják neki, hogy fél évszázadon belül napirendre kerül az európai zsidóság kiirtása. Azt felelte volna, hogy bizony az lehetséges, például Oroszországban micsoda vad pogromok követik egymást, Franciaországban pedig, mint a Dreyfuss-ügy bizonyítja, egészen befolyásos körökben is hódít az antiszemitizmus. De hogy Németországban? Ugyan! A 19. században a német zsidóság páratlanul sikeresen asszimilálódott és a legkülönfélébb területeken elismerésre méltó módon járult hozzá az ország felvirágzásához, habár az államigazgatás legfelső szintjei zárva maradtak előtte.
Maga Aly több könyvben is próbálta megfejteni „a német paradoxon” titkát. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt gazdasági tényezőkben kereste a megoldást, később a nácik demográfiai elképzelésében, nevezetesen a keleti területek németekkel való betelepítésében látta azt a racionális tényezőt, amelynek távlatából a zsidóság kiirtásának terve logikusnak látszik. Még később abban vélte felfedezni a holokauszt racionális hátterét, hogy a németeket a náci hatalom egyszerűen megvásárolta a zsidóktól elkobzott javakkal, valamint azzal a propagandával, amely a rablást és az üldözést az egyenlő esélyek helyreállításának állította be.
Aly most viszont odáig nyúl vissza, hogy a napóleoni megszállás idején a franciák emancipálták a zsidókat, ezt a német elit később is fenntartotta, s a régi rendi struktúrákhoz nem kötődő, viszont az átlagnál jóval iskolázottabb zsidóság képviselői sikeresen ragadták meg a robbanásszerű kapitalista fejlődés teremtette lehetőségeket.
A vidéki német népesség nehezebben vált meg a hagyományos életformától, mert az ő esetében nem kényszerről volt szó, hanem hagyományról. Ráadásul a napóleoni beavatkozás elleni nemzeti ellenállás egyúttal a demokratikus eszmékkel szembeni gyanakvásban is megnyilvánult. A zsidók egy részének látványos sikerei kiváltotta irigység és kisebbségi érzés tehát egyfajta kollektivista nacionalizmussal párosult, s amikor 1870, a német egyesítés után rohamos sebességgel terjedt a kapitalizmus és a nyomában új szociális feszültségek keletkeztek, már adva is volt a majdani holokauszt néhány nélkülözhetetlen feltétele.
Ebből még nem következett volna a holokauszt, ha a sorozatos tragédiák (a háború, a forradalmak, majd a gazdasági válság) fel nem erősítik a nacionalizmust és meg nem nyitják Hitler előtt az utat, hogy osztályokon, vallásokon és régiókon átívelő pártot építsen. De még ez sem magyarázza meg, mitől fogadták el a németek tömegei a népirtásig fokozódó zsidóüldözést. Az irigységet és a kisebbségi érzést segített elfedni a náci ideológia. „A biopolitikai áltudomány”, ahogy Aly nevezi, lehetővé tette, hogy az emberek eltekintsenek személyes pozitív tapasztalataiktól, s hogy gyűlöletüket megvilágosodásnak érezzék. Így nyílt meg a lehetőség a korábban marginális antiszemita áramlatok előtt, hogy a lakosság irigységét és közönyét kihasználják – mégpedig nemcsak Németországban, hanem másutt is –, és hozzáfogjanak Európa zsidóinak legyilkolásához.