„A harcos feminizmus központi fogalma, a férfiuralom mára elavult a nyugati társadalmakban” – fejti ki Camille Froidevaux-Metterie politológia-professzor a párizsi Teleramában.
A múlt század hetvenes évei óta a nyugati társadalmakban alapvető változások mentek végbe a nők helyzetében, és a régi gondolatok mára értelmüket veszítették – magyarázza álláspontját Froidevaux-Metterie. Régen a nők a magánszférában éltek, a közélet pedig a férfiak territóriuma volt. Mára ez a választóvonal eltűnt. Tény, hogy ez az évszázados feminista mozgalom érdeme. Ma azonban éppen ezért értetlenséggel találkoznak azok a radikális mozgalmárok, akik továbbra is azt hajtogatják, hogy a nők alávetettek a modern társadalomban. Hiszen mindenki tudja, hogy elvben – és egyre fokozódó mértékben a gyakorlatban is – az egyenlőség a szabály. A mai feminista mozgalom azonban továbbra is elnyomott többségnek láttatja a nőket, sőt, felszabadító törekvését kiterjeszti mindenféle hátrányos megkülönböztetésre és uralomra: az osztálykülönbségektől a faji diszkriminációig. Froidevaux-Metterie szerint azonban ily módon a mai feministák éppenhogy eltüntetik a nőt a horizontról, mert beolvasztják egy szerintük egynemű, valójában egészen különböző természetű viszonyokból álló elnyomás-képbe.
Ma már nem állítható józanul, hogy a nőket az anyaságba száműzi a társadalom. De odáig nem kellene menni, hogy lekicsinyeljük az anyaságot, vagy akár magát a női testet. Simone de Beauvoir, a modern feminista elméletek megalapozója arról írt, hogy a nők a testük révén lesznek alávetettek, mert a férfi a testüket használja. Ebből lassan az következett, hogy a radikális feministák magában a női testben hajlamosak látni a baj forrását, vagyis ebből a szempontból is már-már kiiktatják a nőiességet a gondolkodásból. Igaz, hogy a nőket régen puszta testnek tekintették. De ebből nem következik, hogy úgy éljenek, mintha nem lenne testük. Froidevaux-Metterie úgy fogalmaz, hogy a nő egyszerre az egyetemes emberi egyenlő jogú része, s egyben az anyai funkció miatt speciális helyet tölt be. Értelmetlennek véli ezt a kettőt szembeállítani egymással.
Különben is hajmeresztőnek tartja a radikális feminista mozgalmárokra gyakran jellemző szektásságot. Mintha csak egyféleképp lenne szabad gondolkodni a nők helyzetéről. Őt például „differencialistának” bélyegzik, pedig nem gondolja, hogy az anyai szerep miatt a nők genetikai okokból érzékenyebbek és gyengédebbek. Egyszerűen kétféle valóságot élnek meg egyszerre: az általános emberit és a speciális nőit. Azt sem állítja, hogy az anyaság a nő egyetlen kiteljesedési lehetősége. Mindenkinek joga van a boldogulás más útját is választani. Megjegyzi azonban, hogy sok nő, aki a társadalom jobbítására áldozta ifjú éveit, később, amikor mégis gyermeket szeretett volna, de különféle okokból nem volt rá lehetősége, súlyos válságot élt át.
A mai feminizmus harcos válfajában azt találja visszataszítónak, hogy miután a feminizmus száz éven át a bevett normák lebontásán fáradozott, mostanában maga is kötelező normákat írna elő. Például a mai leszbikus feminista aktivisták azt hirdetik, hogy a homoszexualitás a politikai emancipáció eszköze. Froidevaux-Metterie helyesli, hogy a különböző nemi kisebbségek küzdenek a megkülönböztetés ellen, de mégiscsak kisebbségekről van szó, és aránytévesztés ügyüket az általános társadalomjobbító erőfeszítések középpontjába állítani. Az emberiség alapjában mégiscsak két nemre oszlik, és ezt nem lehet forradalmi elméletekkel felülírni. Nem akarja ő elítélni a gender-elméletet, csak éppen azt gondolja, hogy eljárt felette az idő. Hiszen a nyugati társadalmakban kezdenek elmosódni a határok a hagyományos nemi szerepek között.