„Meglehet, az ország tele van holokauszt-emlékművekkel, de a német igazságszolgáltatás mindmáig adós az igazságtétellel” – írja Ben Knight a Prospect magazinban.
Pedig Németország arról híres, hogy nem szépítgeti a náci múltat és legalább is a hivatalos politikai életben elképzelhetetlen a bűnösök mentegetése. Nem úgy Japánban, ahol a mai kormány nem a háborús bűnök elismeréséből merít erkölcsi erőt, hanem úgy látja, hogy a nemzeti büszkeségnek csak árt a múlt sötét oldalának felhánytorgatása. Angela Merkel kancellár a tavasszal Tokióban járván japán tudósok előtt tartott beszédében el is mondta, hogy Japán akkor vívná ki a világ elismerését, ha megbánást tanúsítana, és nevükön nevezné a dolgokat, akárcsak Németország.
Mármost az a kérdés, hogy ha Németország csakugyan példamutató módon számolt le a múlt árnyaival, akkor miért kellett Oskar Gröningnek hetven évet várnia, mire bíróság elé állították. Azért, mert mindmáig az volt az általánosan elfogadott felfogás, hogy akire személyes bűncselekményt nem tudnak rábizonyítani, az jogi értelemben ártatlan. Maga Gröning is nagyjából így gondolja. Elismeri az erkölcsi bűnt, de úgy fogalmaz, hogy a jog ügyében a bíróságnak kell döntenie. Róla egyáltalán azért van tudomásunk, mert jogilag nem tartotta magát bűnösnek, és ebben a hiszemben adott tényfeltáró interjút tíz évvel ezelőtt a BBC-nek. Az volt a dolga, hogy a táborba érkező zsidóktól elvett maradék értékeket lajstromba vegye és gondoskodjék a használható darabok elszállításáról. Ott volt a rámpán, amikor a foglyok kirablása és a szelekció történt, és tanúsította, hogy a „kiszelektáltakat” a gázkamrákba vitték. Azt azonban nem gondolta, hogy részvétele bűncselekmény lett volna. Eszébe sem jutott szembeszállni azzal, ami Auschwitzban történt, de ha eszébe jutott volna is, nem változtathatott volna semmin.
Ennek megfelelően az Auschwitzban szolgáló 6500 SS katona közül az elmúlt hét évtized során csak 49-et találtak bűnösnek. Éspedig nem a tömeggyilkosságban való részvételükért, hanem azért, mert a korabeli szolgálati szabályzatot megsértették.
Nehéz is lett volna mást tenni. Például a bírói kar 95 százaléka náci párttag volt. A nácitlanítást elrendelő nyugati szövetségesek hamar rájöttek, hogy ha működtetni akarják az igazságszolgáltatást, nem szabadulhatnak meg a régi bíróktól. Hasonlóképpen az államigazgatás is tele volt egykori náci hivatalnokokkal. Konrad Adenauer kancellár, a német demokrácia megalkotója úgy gondolta, hogy tiszta lapot nyit, és nem vájkál a múltban. Olyannyira, hogy amikor 1962-ben felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, szerette volna elérni, hogy a zsidó állam cserébe mondjon le a nácik üldözéséről. 1966-ban aztán Frankfurtban néhány SS-katonát bíróság elé állítottak Auschwitzban elkövetett bűnök miatt. Fritz Bauer ügyész azt szerette volna, ha a bíróság elismeri, hogy Auschwitz bűn volt, és „nemet kellett volna mondani”. Ehelyett csak azokat ítélték el, akik kifejezett kihágásokat követtek el. Vagyis az auschwitzi rendszer volt a mérce.
A Gröning perét indító ügyvédpáros egyik tagja az első, akinek sikerült elítéltetnie valakit a holokausztban való puszta részvételért, a 91 éves ukrán John Demjanjuk személyében. Ő azonban hadifogolyból lett őr, szinte kényszerből. Ha most Gröninget bűnösnek találják, az fordulatot jelez a német igazságszolgáltatás szemléletében. Igaz, valószínűleg ő lesz az utolsó náci háborús bűnös, akit elítélnek.