„Bár a multinacionális vállalatok vezetői igyekeznek nem beszélni róla, a globális piacokon megtermelt profit kiábrándítóan alacsony, és ez a nemzetközi piacokon előre nem látható kockázatokat rejt” – olvassuk Jeffrey Rothfeder gazdasági szakíró cikkét a globális kapitalizmus visszaszorulásáról a Washington Postban.
A globális kapitalizmus tankönyvi logikája szerint a termelésbe és a kereskedelembe bevont fejlődő országok népességének vásárlóereje fokozatosan emelkedik, aminek következtében nő a kereslet és további termelőkapacitásokra lesz szükség. A fejlődő országokban nő a jólét és közben a befektetők is jól járnak, hiszen profitra tehetnek szert.
Rothfeder statisztikákat idéz, amelyekből az derül ki, hogy korántsem ilyen rózsás a kép. Igaz, az elmúlt évtizedekben jelentős mértékű volt a termelés kiszervezése. A nyugati cégeknek a fejlődő országokban realizált profitja azonban elmarad a várakozástól, hiába a milliárdos befektetések – idéz Rothfeder informatikai, élelmiszeripari és autópiaci statisztikákat. A globális kapitalizmus logikájába ugyanis beleszól a nemzetállam. Ahogyan a kereslet erősödni kezd, a fejlődő országok kormányai protekcionista intézkedésekkel igyekeznek helyzetbe hozni a hazai tulajdonban lévő vállalatokat és munkahelyet teremteni. Becslések szerint a kínai állami beruházások a GDP növekedésnek körülbelül felét adják.
A kínai kormány például a külföldi tulajdonú autóipari termelés felfutásával és a hazai kereslet növekedésével párhuzamosan saját autógyárakat hoz létre. Az új, egészében vagy részben állami tulajdonban lévő márkák a hazai pálya előnyét élvezik: nemzeti, kínai autóként reklámozzák őket. De ha kell, az állam piackorlátozással is segíti a hazai termelést. Előszeretettel ró ki büntetéseket a külföldi vállalatokra, és a konkurencia kiszorítása reményében akár veszteséges termelést is vállal. Van miből, hiszen a kínai kapitalista kommunista állam a nemzeti össztermék jóval nagyobb része fölött rendelkezik, mint egy nyugati demokratikus kormány. Sőt, az autoritárius fejlődő rezsimek akár a kiberkémkedés eszköztárát is felhasználják a külföldi cégek visszaszorítása érdekében.
A gazdasági válság óta egyre gyakoribb protekcionista intézkedések miatt jelentősen csökkent a globális kereskedelem volumene. A válság miatt ráadásul csökkent a kereslet, ami tovább nehezíti a multinacionális cégek helyzetét. Nem meglepő, hogy a korábbi 4 százalékról a felére esett vissza a direkt befektetések aránya a globális GDP-hez képest. Mindennek fényében csöppet sem meglepő, hogy az elmúlt években megindult a fordított kiszervezés, vagyis a termelőkapacitások visszatelepítése a fejlett országokba.
„A multinacionális cégek idegesek, és minden okuk meg is van rá” – idézi Rothfeder Mark Leonardot, a European Council on Foreign Relations alapítóját. Korábban főleg a bányászatban és az energiahordozó-termelésben jelent meg a nemzetállami érdekérvényesítés, ma azonban minden jelentős iparág stratégiainak minősül.
Hozzászólás
A cikkben némileg keveredik a beszerzési piac és az értékesítési piac kétféle problémája.
A termelés kiszervezése a nagyon olcsó bérű országokba jó volt. Meglehet, a kiszervezők arra számítottak, miszerint idővel a termeltetési helyeken is nőnek a bérek, és akkor ezek az országok felvevő piacként is jók lesznek – a megtermelt árut rögvest helyben el is adhatják. A hiú ábránd az volt, hogy a két folyamat (a kiszervezés és az értékesítési-piac szerzés) átlapolódik, és közben nem kell a termelést ismét áttelepíteni. Ha az egészet egy képben kívánom látni, akkor arra kell gondolnom, hogy az eredeti elképzelések nem is a profitról szóltak, hanem a majdani profitot biztosító piaci részesedés megszerzéséről. A nagyvállalatok számára ez nagyon fontos tényező, talán még a profitnál is fontosabb, hiszen a biztos értékesítés a haszon előfeltétele.
Nem kellene a gondokat a nemzeti termelésre, meg a kémkedésre fogni. Kína tőkeexportja összességében veszteséges. Az ország nemzeti jövedelme egy részét a nyugati fogyasztóknak adja, csak azért, hogy exportálhasson. Ez a rész nyilván hiányzik az otthoni reálbérből. A paradox helyzet tehát, hogy a Nyugat összességében jól jár, és – hajdani marxista műszóval – komprádorként a kínai állampárt is jól jár. A nyugati nagyvállalatok meg saját méretnagyságuk rabjai, mert tudják, hogy a piacok megőrzéséért hatalmas – és esetleg értelmetlen – áldozatokat kell hozniuk.
Halmos Károly