„A társadalomtudósok sokat tudnak a szegénység gazdaságtanáról, ám arról igen kevés ismerettel rendelkeznek, hogy a szűkösség milyen pszichológiai hatással van az emberekre” – idézi Cara Feinberg, a Harvard Magazine publicistája Sendhil Mullainathan közgazdászt.
A szegények megsegítését célzó programok tervezői sokáig figyelmen kívül hagyták a pszichológiai vonatkozásokat. A szociális intézkedések és segélyezés kialakítása során a törvényhozó és a közgazdászok azzal számoltak, hogy a szegények felismerik saját hosszú távú érdekeiket, és aszerint cselekszenek.
Újabban azonban egyre többen kérdőjelezik meg ezt a feltételezést. Mint arról a Metazin is beszámolt, egyes feltételezések szerint a szegények azért nem tesznek semmit rossz helyzetük javítása érdekében, mert a túl sok probléma miatt reménytelennek ítélik, hogy kimásszanak a bajból. Viselkedési közgazdászok és pszichológusok arra is rámutattak, hogy az önuralom véges, a szegénységben élők sem képesek az állandó önmegtartóztatásra, ezért vesznek a nyakukba időről időre súlyos következményekkel járó, ésszerűtlen kiadásokat.
Mullainathan és kollégái kutatásaik során arra a következtetésre jutottak, hogy a nélkülözés súlyosan rontja a kognitív képességeket. Egyebek között IQ-tesztet töltettek ki, de előtte egy jelentős kiadással kapcsolatos dilemmáról kérdezték az alanyokat. A szegényebb válaszadók az anyagi dilemma átgondolása után jóval gyengébb eredményt értek el. Indiában hasonló vizsgálatot hajtottak végre. Itt azt tapasztalták, hogy a szegénységben élő cukortermelők jobban teljesítenek a teszten az éves termény eladása után, mint az év többi, nélkülözésben töltött időszakában.
Mint ahogyan maga a jelenség, úgy a magyarázat is kézenfekvő: a nyomorban élők gondolatait leköti a nélkülözés, így kevésbé tudnak másra összpontosítani. A rövid távú égető problémákkal küzdők könnyebben szem elől tévesztik a hosszú távú érdekeket. Ez a magyarázata annak, hogy a hó végén pénzhiánnyal küzdők gyakran uzsorakamatra vesznek fel pénzt – ami aztán tovább tetézi a bajaikat.
Mindebből pedig az következik, hogy nem a szegények mentalitását kell megváltoztatni, hanem élethelyzetükön kell javítani annak érdekében, hogy segítsük a felemelkedésüket. Mullainathan ezért elutasítja azon közkeletű javaslatokat, miszerint elsősorban a szegénységben élők kultúráján, a munkához és a hosszú távú tervezéssel kapcsolatos nézetein kell változtatni. Mivel a szegények ésszerűtlen döntéseit elsősorban a szociális háttér határozza meg, a szegényeket ösztönözni kell a helyes döntésekre.
Például külön szervezetek útján kell rábírni az alacsony fizetésűeket a megtakarításra. Mullanaithan, aki egyik alapítója a viselkedési közgazdaságtan alkalmazását elősegítő Ideas42 szervezetnek, állítja, hogy az ösztönzés nem egyenlő a paternalizmussal. De aztán hozzáteszi, hogy a döntések manipulációja módszereiben tulajdonképpen nem különbözik a reklám és a PR fogásaitól. Több kormány már fel is ismerte a lehetőséget. A brit kormány önálló tanácsadó testületet hozott létre, az amerikai elnök hasonló testületéhez pedig áprilisban toboroztak szakértőket.