„A legfontosabb probléma nem az, hogy az amerikai munkaerő piaci értéke csökkent, és nem is az, hogy túl sokat költenek a lehetőségeikhez képest. Még csak arról sincsen szó, hogy az oktatás nem erősíti eléggé a versenyképességet. Sokkal alapvetőbb baj, hogy a piac egyre inkább a piac fölött aránytalan befolyást szerző pénzvilágnak kedvez, miközben a munkások elvesztették gazdasági és politikai érdekérvényesítő képességüket, és ezért a gazdasági javakból kevesebbet kapnak, mint amennyit a második világháború utáni három évtizedben” – írja a társadalmi egyenlőtlenség növekedésének okairól Robert Reich, a Clinton kormány munkaügyi minisztere, az American Prospect alapító szerkesztője a baloldali liberális magazin 25. születésnapi számában.

Reich elismeri, hogy az egyenlőtlenség növekedéséért részben a piacok globalizációja, részben pedig a technológiai forradalom a felelős. Elutasítja azonban azt a libertárius piacpártiak és a marxisták által egyaránt osztott gondolatot, miszerint az egyenlőtlenség a piaci kapitalizmus szükségszerű velejárója. A globális neoliberális kapitalizmus valóban a nagytőkének kedvez, ám csak azért, mert a pénzvilág egyre nagyobb politikai befolyásával elérte, hogy az állam a tőkének kedvezzen. Az egyenlőtlenség növekedése a hetvenes évek végén kezdődött – vagyis korábban, mint a legújabb technológiai forradalom, amely jelentősen csökkentette a termelés munkaerőigényét. És nem is mindenhol mélyült olyan mértékben, mint az Egyesült Államokban. Reich Németország példájára utalva megjegyzi, hogy nem feltétlenül kell a szegények és a gazdagok közötti szakadéknak nőnie egy sikeres piacgazdaságban.

Összességében Reich a deregulációt okolja az egyenlőtlenség növekedéséért. A tehetőseknek kedvező adócsökkentés, a piacok deregulációja, a szociális háló meggyengítése, a munkavállalói jogok rugalmassá tétele, a szabadalmi jogok erősítése és a trösztellenes szabályozás felhígítása egyaránt a nagyvállalatoknak kedvez. Monopóliumok kialakulásához vezet, ami a fogyasztók és a dolgozók kiszolgáltatottságát erősíti. Az ötvenes években a General Motors, az akkori legnagyobb amerikai munkaadó alkalmazottai mai árfolyamon 35 dollárt kerestek óránként, míg a Walmart, a mai legnagyobb foglalkoztató már 9 dolláros órabérrel vesz fel embereket – írja Reich. Eleinte a válságkezelés is a nagytőke igényeit tükrözte: miközben a bajba került bankokat közpénzből megmentette az állam, a jóléti kiadások terén súlyos megszorítások voltak.

Mindebben persze nincs sok újdonság, Reich és baloldali szerzőtársai már évtizedek óta a fenti álláspontot képviselik. Csakhogy korábban azt hitték, hogy az újraelosztás növelésével tenni lehet az egyenlőtlenség ellen. Ma már nem gondolják így. Hiába a jó és mindenki számára elérhető képzés, hiába a termelékenység növekedése, ha az állam a középosztály támogatása helyett a gazdagok érdekeit részesíti előnyben. Arról nem is beszélve, hogy a nagyvállalatok olyan befolyást szereztek a politika fölött, hogy elképzelhetetlen a redisztribúció jelentős növelése – teszi hozzá Reich. A gazdasági egyenlőtlenség ezért csak a politikai rendszer átfogó reformjával valósítható meg. Reich azt jósolja, hogy az elkövetkező években nem a jobb-bal ellentét, hanem a gazdasági elit és a többséget képviselő kisemberek közötti versengés fogja meghatározni.