„A könyv címe Marxra emlékeztet, de a szerző nem gondolja, hogy a kapitalizmus bukásra van ítélve, sem azt, hogy a jövedelmi szakadék mélyülése megállíthatatlan” – olvassuk a New Yorkerben John Cassidy szemléjét egy angol fordításban most megjelent könyvről, amelynek eredeti, franciaországi kiadása oly nagy figyelmet keltett, hogy az amerikai kiadó egy hónappal előbbre hozta megjelentetését.
A könyv címe A tőke a 21. században, a szerző Thomas Piketty francia közgazdász pedig húsz éve tanulmányozza a jövedelemkülönbségek alakulását, és 2003-ban, amikor az MIT kutatója volt néhány éven át, egy másik Amerikában kutató francia közgazdásszal, Emanuel Saezzel nagy feltűnést keltő tanulmányt publikált az amerikai jövedelmi szakadék 20. századi alakulásáról. Azóta újabb tanulmányaiban sok tekintetben finomította és bővítette az adatbázist, például a legjobban kereső egy százalékon belül a legfelső egy ezrelék jövedelmének alakulását is vizsgálta, valamint bevonta a vizsgálatba Franciaországot, továbbá tucatnyi más államot is, Dél-Koreától Ausztráliáig.
Új könyvében túllép az empírián, és a jövedelemkülönbségek változásának okait vizsgálja, továbbá orvoslásukra is javaslatot tesz. Az elmúlt évtizedek uralkodó felfogása szerint az ipari forradalmak idején meredeken növekszenek a jövedelemkülönbségek, de aztán a fejlődés magasabb szintjén tompulnak az ellentétek. Valójában ez puszta leírása annak, amit a 20. században tapasztalhattunk, de mint Piketty megállapítja, egyáltalán nem törvényszerű. Sőt, az elmúlt néhány évtized adatai alapján nem zárható ki, hogy visszatérünk a balzaci időkhöz, amikor kevesek gondtalanul éltek öröklött vagyonukból, a többiek pedig küszködtek a családjuk fenntartásáért. A múlt század 50-es, 60-as, 70-es évei, amikor csökkent a jövedelmi szakadék, kivételes időszakok voltak.
Piketty szerint, amikor lassú a gazdasági növekedés, akkor a munka rovására, a tőke javára csoportosulnak át a jövedelmek. Ezt nevezi „a kapitalizmus központi ellentmondásának”. A magyarázat egyszerű: amikor a tőke jövedelmezősége gyorsabban nő, mint a bruttó hazai termék, a jövedelmi egyenlőtlenségek fokozódnak. Hiszen például az Egyesült Államokban a felső tíz százalék a nemzeti tőkevagyon hetven százalékát birtokolja, a legfelső egy százalék pedig ennek is a felét. (Hogy mi ebben az ellentmondás, azt nem tudjuk meg. Marxnál a munka és a tőke ellentétéről volt szó: szerinte az értéktöbbletet a munka állította elő, de a tőkés csak a munkaerő újratermelésének költségét fizette meg a bérben, a többit kisajátította.)
Mindenesetre Piketty a jövedelmi kiegyenlítődést csak a felfelé ívelő korszakokban tartja lehetségesnek állami beavatkozás nélkül, az ilyen korszakokat azonban kivételesnek tartja. Sőt, még az arany évtizedekben is kifejezett politikai beavatkozás kellett a bérek felzárkóztatásához. Ha tehát a fejlett világ el akarja kerülni a jövedelmek további polarizálódását, akkor progresszív jövedelemadót kell bevezetnie, elvonva a felső jövedelmi sávok hetven-nyolcvan százalékát, és vagyonadót kell bevezetnie, mégpedig nemcsak az ingatlanokra, hanem más vagyonelemekre is.
A recenzens Piketty szemére veti, hogy nem veszi számításba a globalizáció és a feltörekvő országok által támasztott bérverseny hatásait: ennek nyomán nem maradt a szakszervezeteknek erejük a jövedelmi arányok megvédésére. Cassidy ezen kívül pillanatnyilag teljesen reménytelennek tartja, hogy például az Európai Unió magas jövedelemadót és vagyonadót vezessen be, ugyanis ez esetben a magas jövedelmek és a nagy vagyonok azonnal adóparadicsomokba menekülnének. Amerikában pedig ennél kisebb adóemelések is nyomban elbuknának. Mindenesetre az értelmiség feladatának tartja, hogy kétségbe vonja koruk bevett dogmáit, és elismeri, hogy Piketty könyve ennek eleget tesz.