„Lehet, hogy az annyit szidott Izrael hamarosan követőkre lel” – írja az Asia Times hasábjain Reuven Brenner, a montreali McGill egyetem tanszékvezető tanára.
A megállapítással a szerző természetesen a sokszor elátkozott falra céloz, amellyel Izrael elzárta magát a Sínai-félszigeten át érkező afrikai bevándorlóktól. Miután Amerika másfélezer kilométeres fallal igyekszik útját állni a Mexikóból érkező bevándorlási hullámnak, Brenner most Európában is lát határzár-kezdeményeket, és úgy gondolja, Európának be kell látnia, hogy nem volt igaza, amikor Izraelt a fal miatt kritizálta, mert a mai helyzetben az elmúlt évtizedek módszereivel nem lehet megóvni a Nyugatot a nem kívánt bevándorlástól.
Eddig is érzékelhető méretű bevándorlás érkezett az egyre kevésbé működő közel-keleti és afrikai államokból, de a nyugati kormányok még örömmel is fogadták az olcsó munkaerőt, és ezért nem gyakoroltak nyomást a kibocsátó országokra. Ott viszont az volt a helyzet, hogy az intézményrendszerek a fél évszázaddal ezelőtti állapotokat tükrözték, pedig azóta a népesség lélekszáma megduplázódott. Az egyre nyitottabb határok lehetővé tették, hogy a „felesleges” fiatalok külföldre távozzanak. Így a fokozódóan működésképtelen és romlott államok elleni lázadás esélye csökkent, továbbá a kivándorlók még pénzt is küldtek haza. A helyi kormányok nem érezték hát égető szükségét annak, hogy változtassanak az intézményrendszeren és a kormányzás kultúráján. Ennek következménye a mai kilátástalanság, amely háborúkba torkollik, és amely elől egyre nagyobb tömegek menekülnek.
Amióta a Közel-Keleten is megszűnt a stabilitás, akadálytalanul érkeznek Európába az afrikai kivándorlók és az ázsiai menekültek tömegei. Mármost nyilvánvaló, hogy a nyugati társadalmak nem tudnak akármekkora bevándorló tömeget befogadni, de ez nem is elsősorban számszerű kérdés. Izrael például 1989 és 1995 között egymillió orosz zsidót fogadott be, 25 százalékkal növelve népességét, és nem történt baj. Mert ezek a bevándorlók, jóllehet más társadalomból érkeztek, azért nyilvánvalóan be akartak illeszkedni, és ráadásul sok volt közöttük az igen képzett ember. Az izraeli többségi társadalom pedig szolidáris, legalábbis az újonnan érkező fehér zsidókkal szemben (az afrikai zsidóság már korántsem számíthat meleg fogadtatásra, és ettől csak még nehezebben integrálódik).
Izrael sokat költött a betelepülőkre, határait viszont lezárja. Európával szöges ellentétben. A Nyugatnak be kellene látnia, hogy a határokat védeni kell, mégpedig fegyveres erővel. Brenner felidéz egy negyven évvel ezelőtt megjelent könyvet, Jean Raspail Szentek tábora című regényét, amelyben indiaiak tömegei árasztják el a Nyugatot, a brit trónörökösnek pakisztáni lányt kell eljegyeznie, New York polgármestere pedig indiai tömegeket szállásol el rezidenciáján. Minden ország megadja magát az áradatnak, egyedül Svájc védi határait fegyverrel, és ezért „bitang államnak” minősítik. Annak idején rasszista sci-finek minősítették a könyvet, és a belőle készült filmet például a kanadai köztévé nem volt hajlandó műsorra tűzni. Nem mintha Brenner különösebben értékesnek tartaná a művet, de negyven év távlatából mégiscsak furcsa, hogy megvalósulni látszik. Eddig a határkerítés miatt sokan Izraelt tekintették bitang államnak, de lehet, hogy ez a kifejezés hamarosan pozitív tartalmat ölt, és egyre többen követik a példát.
Ezzel persze a menekültkérdés nem oldódik meg. Ahhoz Brenner szerint arra lenne szükség, hogy a Nyugat helyezze nyomás alá az alig működő kibocsátó államokat, és adjon segítséget ahhoz, hogy a helyi lakosok országukban boldogulhassanak. Arra azonban nem tér ki, hogy immár nem is negyven, hanem harminc év alatt fog újra megduplázódni az Afrikai népesség, és hogy van-e olyan reform, amely ennyi embernek képes lesz helyben megélhetést biztosítani.