„Előválasztási küzdelmeink mintaszerűen példázzák, hogy jön létre hirtelen nyájszellem egy-egy népszerűséghajhász impulzus hatására” — írja Davis Hanson hadtörténész, az ókor beható ismerője a Stanford Egyetem keretében működő Hoover Intézet honlapján.
A republikánus elit rémülten tapasztalja, hogy Donald Trump milliárdos ingatlanfejlesztő vállalkozó utcahosszal vezeti a republikánus elnök-aspiránsok versenyét, pusztán azért, mert gátlástalanul ígér fűt-fát, mindenekelőtt, hogy „ismét naggyá teszi Amerikát”, ami pont olyan tartalmatlan valami Hanson szerint, mint Barack Obama „Yes, we can!” jelszava volt a demokratapárti oldalon 2008-ban. Kezdetben úgy festett, hogy a kulturált és mérsékelt Jeb Bush könnyűszerrel nyeri a versenyt, de egyszer csak betört a színpadra Trump, és kijelentette, hogy eltávolítja az országból a tizenegymillió illegális bevándorlót, mindenkit puhánynak nevezett a republikánus jelöltek tévévitájában, és máris az élre tört. Ráadásul a második republikánus párti tévévitában egy nála a szerző szerint nem kevésbé demagóg szereplő, Carly Fiorina lett a sztár, aki a Hewlett Packard bukott vezérigazgatójából és sikertelen szenátorjelöltből egyetlen tévészerepléssel lehetséges jelöltté profilírozta át magát.
Az újabban modernkori stratégiai kérdésekkel és politikai elemzéssel foglalkozó Hansont mindez arra emlékezteti, hogy az ókori Hellász híres demokráciája, egészen pontosan a periklészi kor athéni rendszere rémes tömegdemokrácia volt. A szabad polgárok gyűlése bármiről törvényt hozhatott, bárkinek a száműzetéséről vagy kivégzéséről egyszeriben határozhatott, éspedig lelkiismeretlen demagógok hatása alatt. Ha valaki kiemelkedő személyiség volt, akkor nagyon jó esélye volt rá, hogy megszavazzák a kivégzését, mint Szókratészét, megbírságolását, mint Periklészét, vagy száműzetését, mint Ariszteidészét.
A rómaiak Hanson szerint azért alkották meg másként köztársaságukat, mert jól ismerték az athéni demokráciának ezt az árnyoldalát. A consulok, a magisztrátusok és a szenátus, illtetve a népgyűlések között osztották meg a hatalmat. A felvilágosodás nagyjai ismerték ezt a történetet, és erre a mintára alkották meg a hatalmi ágak megosztásának elméletét. Ezt alkalmazták az amerikai alkotmány atyjai is, akik rettegtek attól, mit tehetnének különben a tudatlan tömegek az Unióval. Az állampolgári jogok nem csupán a feltételezett zsarnoktól, hanem a tömeg esetleges visszaéléseitől is védték a polgárt.
Ezt az örökséget látja most Hanson veszélyben. Pedig a hatalommegosztás intézményei ma is élnek. Lehetséges, hogy azelőtt nem illett bármilyen demagógiával előállni, de ez azért volt, mert az elit nem tűrt meg soraiban féktelen demagógokat. A mai népszerűség-hajhászók azonban éppen az elit elleni lázadást használják ki, nincs tehát szükségük az elit jóváhagyására.
Amikor az „athénizálódás” jelenségeit boncolgatja, Hanson maga is arra utal, hogy az interneten ellenőrzés nélkül születnek és terjednek el a légből kapott híresztelések, és ez már-már az athéni demagógoszokra, a cserépszavazások felbujtóira emlékezteti őt. Pedig talán csupán arról van szó, hogy ha immár egy nemzedék óta nem folytatódik a középosztály emelkedése, sőt, pozíciói romlanak, akkor az elit szükségképpen veszít tekintélyéből. Akárhogyan értelmezzük is azonban a változást, Hansen szerint fennáll a „tömeguralom” veszélye.