„Régóta ők számítanak mintakisebbségnek. Jól neveltek és csendesek most is, de kezd megjönni a hangjuk” – olvassuk a londoni Economist elemzését.

Az ázsiaiak kezdenek nagyon is sokan lenni, és feltűnő, hogy ehhez képest milyen kevesen vannak pl. vezető pozícióban. Mielőtt azonban oda kerülhetnének, valamelyik csúcsegyetemre kell járniuk, oda pedig nem könnyű beverekedniük magukat. Az Economist néhány kirívó példát sorol, olyan eseteket, amelyekben vezető egyetemek egészen kiemelkedő tanulókat utasítottak vissza. Az egyetemeken az a szokás, hogy ha a felmenők, a testvérek, a rokonság ugyanott végezte tanulmányait, akkor a diáknak elsőbbsége van. Ezután következnek a befolyásosak és a gazdag adományozók gyermekei, akiknek szüleitől az intézmény pénzügyi helyzetének alakulása függ. Végül alig marad hely azoknak, akiket  pusztán a képességeik és a teljesítményük alapján válogatnak ki.

És ott kezdődik csak a pozitív diszkrimináció. Persze ami az egyiknek pozitív, az a másiknak negatív. Mint a legfrissebb kutatások kimutatták, egy ázsiai származású amerikai diáknak tíz százalékkal több felvételi pontot kell szereznie, mint egy fehér család gyermekének, az afroamerikaiak pedig húsz százalékkal gyengébb teljesítménnyel is bejutnak. Lyndon B. Johnson elnök éppen 50 évvel ezelőtt írta alá a törvényt, amely megtiltotta a faji megkülönböztetést az oktatásban. Ez azt jelenti, hogy az egyetemek nem alkalmazhatnak ilyen típusú kvótákat.

Az ázsiai diákok és szüleik szervezetei gyanítják, hogy titokban mégiscsak működik efféle kvótarendszer. Számos panaszt nyújtottak be az Oktatásügyi Minisztériumnak, de persze bizonyítékot nem tudtak felmutatni. Mindenesetre bírósághoz is fordultak, és több ilyen tárgyú per is zajlik a Harvard és más vezető egyetemek ellen. Másfelől a nagy sajtóérdeklődés végül mégiscsak kicsikart a Harvardtól annyi magyarázatot, hogy az egyetem azt szeretné, ha a diákság mindenféle szempontból sokszínű lenne, így származás dolgában is. Ezt tartják ugyanis az egyetem vezetői a legszerencsésebbnek a diákság nevelése és felkészítése szempontjából. Az afroamerikai diákok pedig azért részesülnek kedvezményben, hogy kompenzálni lehessen nyilvánvaló történelmi és kulturális hátrányaikat.

Amerikában azonban erősen vitatják, hogy a pozitív diszkrimináció jogilag megállja-e a helyét. Az egyik ilyen tárgyú, hat éve zajló pert hamarosan tárgyalja a Legfelsőbb Bíróság. Az Economist szerint a konzervatív többségű testület könnyen dönthet a pozitív diszkrimináció ellen, az pedig az összes hasonló tárgyú per sorsát is befolyásolhatja. A Metazinban is szó volt már arról, hogy Amerikában az átlagnál sokkal magasabb intelligenciahányadost érnek el a kelet-ázsiaiak. Az Economist kutatásokat idéz, amelyek kizárják, hogy ennek genetikai okai lennének, általában a hagyományt és az ennek megfelelő családi környezetet nevezik meg a legfontosabb oknak. Például a kelet-ázsiai szülők a többieknél sokkal többet tanulnak együtt gyermekeikkel. Egyúttal sokkal többet is követelnek tőlük. Kaliforniában a kínai vállalkozók tíz centiméter vastag telefonkönyvében több ezer olyan vállalkozás található, amely korrepetálással, vizsgára való felkészítéssel foglalkozik.

Az újonnan alakult több tucat kelet-ázsiai érdekvédelmi szervezet vezetői számon tartják, hogy fél évszázada az elit egyetemeken még rendszeres diszkrimináció sújtotta a zsidó diákokat. Ez mára megszűnt, és az Economist szerint ennek az lehet az oka, hogy időközben  az amerikai zsidóság megjelent a nagypolitikában. Egyelőre azonban egy japán és két indiai származású található az 50 állam kormányzói között, pedig ma már az ázsiai származásúak alkotják Amerika legnagyobb kisebbségét. Az új ázsiai mozgalmak egyik vezetője azt mondta az Economistnak, hogy a zsidóknak 50 évig tartott, amíg leküzdötték a diszkriminációt, ők azonban nem szeretnének ilyen sokáig várni.