„Egyetemeinken egyre totalitáriusabb magatartásforma terjed” — olvassuk Frank Furedi meghökkentő diagnózisát a Daily Mailben.

A brit feminizmus veteránja, a hetvennégy éves Germaine Greer nem léphetett fel a Cardiffi Egyetemen, mert helyi feminista diákok „transzfóbnak” minősítették, vagyis olyan embernek, aki retteg a nemet váltó (transznemű) emberektől, pontosabban gyűlöli őket. Greer ugyanis több ízben is úgy fogalmazott, hogy egy férfi, aki átoperáltatja magát, nem válik nővé, már abban az értelemben, hogy a többiek nem fogják nőnek tekinteni. Mint a Metazinban is olvasható volt, radikális feministák körében ez nagyon is elterjedt nézet. Az egyetemi mozgalmár feministák azonban nem egyszerűen a nők jogait kívánják védeni és kiterjeszteni, hanem részei egy olyan mozgalomnak, amely üldözött kisebbségnek tekinti a melegeket, a biszexuálisokat és a transzneműeket, és a rasszizmussal egyenértékűnek tekint minden velük vagy igényeikkel kapcsolatos negatív véleményt.

Furedi nem ezzel a megítéléssel száll szembe, hanem azt tartja lehangolónak, hogy ezek a mozgalmárok meg sem akarják hallgatni a mások véleményét, sőt, a többieket is meg akarják akadályozni abban, hogy meghallgassák. Az egyetemek pedig engedik ezt, sőt, egyre gyakrabban maguk is alkalmazkodnak a szellemi terrorhoz. Greer végül ugyan elmehetett volna Cardiffba, de azt mondta, hogy idős egyetemi tanárként nem kívánta magát kitenni a vita helyett várható inzultusoknak.

Ez csak egy a hasonló esetek közül, és Furedi professzor számos példát hoz fel amerikai és brit egyetemekről. A brit liberális demokrácia − írja Furedi − valamikor érinthetetlennek tekintette a vita és a vélemény szabadságát. Voltak éppenséggel konzervatív korlátok, de ezekkel szemben maga a diákság lázadozott a hatvanas és a hetvenes években. Most az akkori lázadó értékek erősen továbbfejlesztett változatát foglalják kódexbe és tekintik sérthetetlennek.

Az egyetemeken terjedő cenzúra azonban túlmegy a sértőnek nyilvánított vélemények elhallgattatásán. Kiterjed ugyanis mindenféle kényes nézetre vagy tényre, azon az alapon, hogy megzavarhatják a diákok nyugalmát. Az egyetem legyen „biztonságos hely” − így szól az indoklás −, ahol a fiatalokat meg kell óvni mindentől, ami ártalmukra lehet. Arról azért nincs szó, hogy a világirodalom klasszikusait betiltsák, de arról igen, hogy csakis figyelmeztetés kíséretében adják e műveket az ifjak kezébe. Külön kifejezés is született erre: „trigger warning”, olyan tartalmak ártalmaira vonatkozó figyelmeztetés, amelyek szorongást vagy más negatív lelki reakciót válthatnak ki a diákokból. Az egyetemek pedig egyre gyakrabban alkalmazzák az ilyen figyelmeztetést, mintha kiskorúakat óvnának a felnőtteknek szánt filmektől. 

Ez a fajta cenzúra infantilizálja a diákokat, és arra neveli őket, hogy áldozatnak igyekezzenek feltüntetni magukat, mert akkor erősíthetik meg társadalmi státuszukat. Furedi szerint azonban, akik efféle körkörös védelemre szorulnak, arról tesznek tanúbizonyságot, hogy bizonyos szakmákra teljesen alkalmatlanok. Vonatkozik ez például a leendő orvosokra vagy ügyvédekre. A legelőkelőbb amerikai egyetemek egyikén, a Brownon egyenesen külön szobát tartanak fenn az olyan diákok számára, akiket ilyesfajta megrázkódtatás ért, és ebben sütemény, gyurma és kiskutyákat mutató videók várják őket. Furedi nem hiszi, hogy az ilyesmivel fel lehet készíteni a diákokat arra, ami majd az egyetem falain kívül várja őket. Ámbár közben attól tart, hogy ez a szemlélet lassan kiszivárog majd a külvilágba is, és felmenti az embereket az önálló ítéletalkotás nehézségei alól. John Miltont idézi, a költőt, aki már az 1600-as években felnőttnek tekintette az olvasót. A nyugati irodalom éppen azzal hatott, hogy megrendítette és elgondolkodtatta az olvasókat. Az egyetemeken pedig kifejezetten az lenne a feladat, hogy ne engedjék lusta elfogadásba süppedni a hallgatóságot. Ez van most veszélyben. „Ha Germain Greert feministák támadják, akkor csakugyan feje tetejére állt a világ.”