„A kisgyerekek képzelt barátokat teremtenek maguknak. A liberálisok képzelt ellenségeket” – írja Bret Stephens, a Wall Street Journal vezető kolumnistája.

Az egyik ilyen tipikus képzelt ellenség az éhezés. A liberális civil szervezetek rendszeresen riogatnak azzal, hogy minden hetedik amerikai éhezik. Mindezt egy olyan országban hirdetik, amelyben éppen a szegény rétegek soraiban a legtöbb a túlsúlyos. Legalább is a statisztikák szerint azokban a megyékben a legnagyobb a túlsúlyos felnőttek és gyermekek aránya, amelyekben a legalacsonyabb az átlagjövedelem. A Mezőgazdasági Minisztérium kiadványaiban csakugyan szerepel az 1/7-es arányszám, de nem az éhezés, hanem az „élelmezési bizonytalanság” címszó alatt, aminek csak egyik tényezője az elfogyasztott élelmiszer mennyisége. Az éhező amerikaiak tömegével riogatni azonban mégis értelmesnek látszik, ha azt tekinti valaki céljának, hogy az amerikai társadalmat a tehetősek és a szűkölködők dichotómiájával írja le.

Ugyancsak képzelt ellenség az egyetemi nemierőszak-járvány. Liberális szervezetek azt híresztelik, hogy minden ötödik diáklány nemi erőszak áldozata Amerikában. A Virginiai Egyetemen most derült ki, hogy a nagy garral bejelentett és terjesztett erőszakbotrányból semmi nem volt igaz, és Stephens szerint hamarosan az is bebizonyosodik, hogy a Harvard Egyetem jogászhallgatóinak erőszakbotrányairól szóló úgynevezett dokumentumfilm is merő hisztéria. Ha a lányok ilyen veszélyben lennének ott, miért maradnának a Harvardon? Képtelenség ez, véli a szerző, és biztos benne, hogy nincs többről szó, mint hogy kéretlen puszik vagy esetleg érintések estek, azt pedig mégsem mondhatjuk az ilyen esetek áldozatairól, hogy megerőszakolták őket, mert akkor a szavaknak nem lesz többé értelmük. Ha csak nem azt akarjuk bebizonyítani mindenáron, hogy a társadalom szakadatlan háborút vív a nők ellen.

Ott van aztán az intézményes rasszizmus, mint a harmadik képzelt ellenség. Most éppen az egyetemeket vádolják ezzel, holott ott aztán a sokszínűség az egyetemi vezetők vallása. Mint a Metazinban is szó volt róla, a narcisztikus liberális fiatalság valóságos szellemi terror alatt tartja a közösséget, és a legapróbb ürügyre is azonnal lesújt. De a baloldal szívesen festi az egész társadalmat is rasszista színűre. Hogy egymás után kétszer is elnökké választottak egy fekete bőrű polgárt , az nem számít.

Ezek a szavak bizonyára úgy hatnak a konzervatív olvasókra, mintha hájjal kenegetnék őket. Hanem hogy Stephens ezekkel a képzelt ellenségekkel említi egy lapon a klímaváltozás ügyét is, azt az amerikai jobboldalon sem mindenki fogadja elragadtatással. Márpedig a neves szerző pontosan azt állítja, hogy a globális felmelegedés következtében előálló világkatasztrófa rémképe megalapozatlan állításokra és elhamarkodott elemzésekre épül, amelyek azért hódítanak, mert hinni akarunk bennük. Pontosabban a liberálisok akarnak hinni. Ha azt kérdik tőlük, nem Moszulból vagy Molenbeekből fenyeget-e közvetlen veszély, azt felelik, hogy néhány száz halott miatt nem kell túlzásba esni, ha egyszer egy-két évszázad múlva tömegek pusztulnak majd el a klímaváltozás következtében. Stephens azonban bizarrnak találja, hogy egy hónappal a párizsi terrormerénylet után ugyanabban a városban a világ százötven állama egy csak elméletben létező veszélyről tárgyal. Ő azt tartja túlzásnak, hogy világméretű mozgalom indul, amiért az elmúlt százharmincöt év alatt nem egészen 0,95 Celsius fokkal emelkedett az átlaghőmérséklet a Földön. Nem mintha tudná, mi lesz száz év múlva, abban az egyben azonban biztos, hogy liberális kampányoknak akkor sem leszünk híján.