„Ma már nem igaz, hogy a progresszív irányzatok le akarnák bontani a társadalom alapintézményeit” – szegezi szembe a New York Review of Booksban Roger Scruton filozófus érveivel Samuel Freeman, a Pennsylvaniai Egyetem filozófiatanára.

Scruton könyve, amely a bírálat tárgyát képezi, a Bolondok, csalók, gyújtogatók címet viseli, és a szerzőnek az új baloldal gondolkodóiról szóló írásait gyűjti egybe. Első változata harminc éve jelent meg, és mint maga Scruton írja, a kiadónak vissza kellett vonnia, annyira nagy volt a felzúdulás a brit egyetemeken domináns szerepet betöltő újbaloldali értelmiség körében. Azóta újabb tanulmányokkal bővítette ki a kötetet, s így a régi baloldali, félig-meddig kommunista gondolkodók közül Sartre és Lukács György,  Hobsbawm és Habermas mellett most már Slavoj Žižekről is szó van benne. Új baloldalnak a hatvanas években azt az irányzatot nevezték, amely nem szakított a marxizmussal, sőt a leninizmussal sem szükségképpen, de nem a szovjet kommunizmus propagátora volt. Scruton ezt a változást alapjában mellékesnek tartja, nála ugyanis az a lényeg, hogy ezek a szerzők a társadalmi igazságosság ideálja nevében felszámolnák azokat az intézményeket, amelyek továbbviszik a társadalom örökségét. Scruton azt az egyet még nem találta meg írásaikban, hogy miként is fog megvalósulni a teljes egyenlőség, amelynek nevében a felforgatást szükségesnek tartják, ezért elméleteiket a hit fogalomkörébe utalja. Sőt, már elvben is megállapítja, hogy törekvésük csak a szabadság korlátozása árán valósulhatna meg, mivel az emberek, ha szabadságban tevékenykedhetnek, egyenlőtlen viszonyokat hoznak létre. A kétkezi dolgozók azonban, akiknek nevében a kommunisták a hagyományos erkölcs és intézményrendszer eltávolítását hirdették, sokkal szervesebben kötődtek nemzetükhöz, mint osztályukhoz, ezért a nagy változásnak semmi esélye sem volt. A kommunisták ekkor az egyetemeket és a kulturális életet kezdték elfoglalni, és Scruton szerint meg is nyerték az elmúlt évtizedek kultúrharcát. A baloldali értelmiség – írja Scruton – az elmúlt évtizedekben módszeresen rombolta a hagyományos intézményekbe, a családba, az iskolába, a jogba, a nemzetbe vetett bizalmat, pedig a nyugati civilizációt ezek örökítették ránk. Freeman szerint a brit filozófus a régieket, Sartre-ot és Foucault-t még mindennek ellenére is tisztelettel elemzi, az újabbak munkásságát viszont, Althussertől Žižekig „nonszensz-gépezetnek” minősíti.

Freeman tagadja, hogy a radikális marxisták a szociális igazságosságot szorgalmaznák, de nem írja le, hol van a hiba Scruton gondolatmenetében. A brit konzervatív filozófus ugyanis úgy ismerteti a szocialista gondolat kiindulópontját, ahogyan kétszáz éve ismerjük: a javak egyenlőtlenül, tehát igazságtalanul oszlanak meg.  Ennél alaposabb kifogásnak látszik, hogy a hagyomány, a jogszokás, amely Scruton konzervativizmusa szerint a törvényalkotás alapja kell, hogy legyen, nyilvánvaló igazságtalanságokkal terhes. Például a rabszolga-kereskedelmet is szentesítette.

Freeman legfőbb kifogása az, hogy a mérsékelt amerikai liberális gondolkodókat nem tartja helyesnek ide citálni. Galbraith vagy Dworkin ugyanis hívei voltak a piacgazdaságnak és a jogállamnak, és csupán abban különböznek Scrutontól, hogy a jövedelmi különbségek enyhítését szorgalmazták. Az újraelosztás liberális híveit éppen annyira alaptalan szigorú, marxista egyenlősítéssel vádolni, mint a konzervatívokat minden változás elutasításával. Ráadásul a legkeményebb libertáriusok, mint Milton Friedman is pártolták valamiféle szociális háló kiépítését. Maga Scruton is. Freeman elismeri, hogy az amerikai baloldali liberalizmusnak van radikális ága, és a politikai korrektség kultuszának veszélyeit sem tagadja, de a legutóbbi idők egyetemi ellentéteiben nemcsak ezt látja megjelenni, hanem a toleráns liberálisok véleményét is, akiknek szent a szólásszabadság. A recenzens elismeri, hogy az egyéni szabadság nem elegendő – közösségi erényekre  is szükség van a nyugati kultúrát megalapozó értékek és intézmények védelme érdekében. De hiányolja, hogy Scruton nem talál univerzális biztosítékot „a társadalom minden tagjának tényleges szabadságára, valódi esélyegyenlőségére és gazdasági jólétére”, vagyis nem dolgoz ki olyan normatív elméletet, amely a helyi hagyományoktól függetlenül mindenütt szavatolná ezeknek az alapvető értékeknek az érvényesülését. Nem csoda, hogy nem talál, mert a konzervatív gondolkodó szerint ilyen garancia nincs. Éppen arról szól a könyve, hogy aki absztrakt elvek alapján a lehetetlent hirdeti, az veszélybe sodorja a konkrét szabadságot, céljait viszont nem fogja elérni.