„Valami bűzlik a világ negyedik legnépesebb demokráciájában” – írja Uri Friedman az Atlantic Magazinban, és azzal folytatja, hogy végső soron minden demokratikus országnak azt kell eldöntenie, milyen politikai rendszer tudja a legtöbb jót és a legkevesebb rosszat kihozni a politikából.

Friedman akkor írta cikkét, amikor a brazil parlament alsóháza kétharmados többséggel megszavazta a felelősségre vonási eljárást Dilma Rousseff baloldali elnök-asszony ellen. Őt nem korrupció miatt akarják megfosztani elnöki hivatalától, szép is lenne egyébként egy olyan parlamentben, amelyben a képviselők hatvan százaléka ellen folyik a legkülönfélébb bűnügyekben vizsgálat. Az a vád, hogy két éve, a legutóbbi elnökválasztás előtt kozmetikázta a költségvetés számait, hogy eltüntesse a hiány egy részét. Aki a rohamot vezeti, Alberto Cunha parlamenti elnök bevallott vagyonának sokszorosát tartja külföldi bankszámlákon, továbbá kenőpénzt vett fel a Petrobrastól, a nagy brazil olajcégtől. Nem egyedül. Ez volt a rendszer. A baloldali kormánynak nem volt többsége a parlamentben, ezért pártokat és képviselőket vásárolt meg az olajvállalat pénzéből. Ha Rousseff asszonyt megfosztják a hivatalától, amihez a szenátusnak bírósággá kell alakulnia és szabályos bírósági eljárást kell lefolytatnia, akkor helyét Temer alelnök veszi át, aki szintén érintett a Petrobras-botrányban. Brazíliában huszonnyolc párt képviselői ülnek a parlamentben, és Friedman szerint ezért nem alakulhat ki kormányképes többség, illetve ezért oly nagy a korrupciós kényszer. A legfelsőbb bíróság azonban nem engedélyezte, hogy öt százalékos bejutási küszöböt vezessenek be, s ezzel legalább a legkisebb pártokat távol tartsák a parlamenttől. Rossznak tartja ezen kívül a választási rendszert amiatt, hogy a választókerületekben nyitott listákra kell szavazni, vagyis a választók a pártlistákon lévő egyes jelöltekre szavaznak. A pártoknak így alig van politikai programjuk vagy profiljuk, és a képviselőjelöltek hatalmas összegeket költenek kampányra, hogy megismertessék a nevüket. Kampányukat vállalatok finanszírozzák, nem önzetlenül.

Mint néhány nappal korábban, még a parlamenti szavazás előtt Perry Anderson marxista brit szerző megírta a London Review of Booksban, a Munkáspártnak éppenséggel volt politikai profilja és programja, csak éppen parlamenti többsége nem volt, és ezért kényszerült belesimulni abba a politikai rendszerbe, amit meg akart volna változtatni. Előbb apanázsokat fizettetett a képviselőház tagjainak a támogatásukért, majd amikor emiatt korrupciós botrány tört ki, bevette a legnagyobb pártot, a korrupt rendszer egyik fő képviselőjét a kormányba. (Ehhez a párthoz tartozik a fentebb említett alelnök és a parlament elnöke is.) Csakhogy a korrupció ettől nem kisebb lett, hanem nagyobb. Rousseff asszony a cipőpucoló fiúból lett baloldali elnöktől, Inácio Lulától vette át az államfői tisztséget, és amikor Lula ellen büntetőeljárás indult volna, mivel a gyanú szerint ő is részesült az olajvállalat jótéteményeiben, legott kinevezte Lulát a végrehajtó apparátus élére, márpedig a brazil törvények mentességet adnak e tiszt betöltőjének.

Anderson nem hiszi, hogy Lula személy szerint bűnös lenne, és az egész rendszer korruptságát hibáztatja a fejleményekért, illetve Luláékat, amiért belesimultak. Ő is tudja azonban, hogy különben az elnöki hatalom birtokában sem tudtak volna szociális programokat indítani, mivel pártjuk a törvényhozásban a mandátumok alig egyötödét birtokolta. A Metazinban már volt szó arról, hogy az elnöki rendszerek, amelyekben a végrehajtó hatalom és a törvényhozás rendszeresen szembekerül egymással, az állam megbénulását eredményezhetik. Ez ellen lehet orvosság a korrupció, de mint látjuk, mellékhatásai gyakran erősebbek a fő hatásnál.