„Mindenki szereti a sokszínűséget. Hiszen a sokszínűség a tisztesség és a nyitottság szinonimája. Politikusok, vállalatigazgatók és rendőrfőnökök állnak ki mellette. Az egyetemeken programok sokasága: kezdeményezések, kiáltványok, kurzusok és adminisztratív követelmények védelmezik, segítik elő a sokszínűséget. A sokszínűség ellenzése olyan, mintha valaki nyíltan bevallaná, hogy a Ku Klux Klán tagja. Ennyi erővel az asztal tetejére is állhatna és világgá kürtölhetné: ’Rasszista vagyok!’ A sokszínűség szörnyetege akkorára nőtt, hogy nem tudjuk megmondani, hol az eleje, és hol a vége” – olvassuk Russell Jacoby kaliforniai történészprofesszor esszéjét a Chronicle of Higher Education felsőoktatási hetilapban.

A cikk címe beszédes: Az egyetemeket elárasztják a liberálisok. Hát aztán? Jacoby arra hívja fel a figyelmet, hogy a pozitív diszkriminációt hagyományosan ellenző konzervatívok a felsőoktatásban egyre hangosabban követelik az ideológiai alapú arányosságot. Elutasítják a hátrányos helyzetű, mindenekelőtt az etnikai kisebbségek intézményes előnyben részesítését és a faji kvótákat. A gender-identitásokkal kapcsolatos haladó szellemű baloldali érzékenységtől egyenesen tajtékoznak.

Ehhez képest meglepő, hogy a konzervatívok előszeretettel kiáltanak diszkriminációt annak kapcsán, hogy az egyetemi oktatók között túlsúlyban vannak a liberálisok. Hovatovább értelmiségi mozgalom alakult a felsőoktatás ideológiai sokszínűsége – vagyis a konzervatív oktatók arányának növelése – érdekében.

Jacoby szerint politikai szempontból érthető és hatásos, ám intellektuális és oktatáspolitikai értelemben abszurd és káros a javaslat. Eleve nem igaz ugyanis, hogy a konzervatívok a felsőoktatás minden területén alul vannak reprezentálva. A bölcsész- és társadalomtudományokban igen, ám az orvostudomány, a műszaki és a természettudományok terén nem. Abban, hogy a szociológusok többsége baloldali, nincs semmi meglepő, és nem a konzervatívok diszkriminációja miatt alakult így – írja Jacoby. A szociológia és a szociálpszichológia például a társadalom és az egyén olyan felfogására épül, amely a liberális emberképhez és problémafelvetéshez áll közelebb. Csöppet sem meghökkentő például, hogy az előítéletesség kérdése leginkább a liberális beállítottságú kutatók érdeklődését kelti fel. És különben is – teszi hozzá epésen – ha a konzervatív javaslatokkal összhangban intézményesítjük az ideológiai sokszínűség elősegítését, akkor hol fogunk megállni? Vajon a világnézeti sokszínűség nevében az asztrológusoknak és a kreacionistáknak is arányos számú egyetemi katedrát kellene biztosítani a természettudományos karokon?

Arról nem is beszélve – teszi hozzá Jacoby –, hogy a jobboldali kormányok előszeretettel csökkentik a bölcsész- és társadalomtudományi képzések költségvetését, mondván, hogy inkább természet- és műszaki tudományos ismeretekre van társadalmi igény. Vagyis a konzervatív politikai retorika is hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb jobboldali fiatal érdeklődik a fölöslegesnek bélyegzett tudományterületek iránt. Szép gondolatmenet, de egy konzervatív elemző nyilván megfordítaná: ha a liberálisok egyebekben hívei a sokszínűségnek, miért pont azon a területen nem pártolják, ahol ők vannak többségi pozícióban?