„Isten hozott az egyetemi elmebaj világában” – írja a Daily Beast hasábjain Robby Soave.
A Yale Egyetem angol szakos mesterképzős diákjai, akik erős felvételi szűrésen, majd háromévi alapképzésen mentek keresztül, mire idáig elértek, kollektív petícióban kifogásolták, hogy fehér bőrű, hímnemű és testi fogyaték nélküli költőkkel kelljen foglalkozniuk, nevezetesen William Shakespeare-rel, Geoffrey Chaucerrel, John Donne-nal, John Miltonnal és T. S. Eliottal. Ezek az egyetemi karrierjük felén is túl járó jövendő angol szakos bölcsészek elfogadhatatlannak minősítik, hogy „csak fehér férfi szerzőket kelljen olvasniuk”, és úgy vélik, hogy a tantárgy „olyan kultúrát teremt, amely kivált ellenséges a színes bőrű diákokkal szemben”. Hozzáteszik, hogy olyan tananyagra van szükség, amely visszatükrözi az emberi nem sokszínűségét nem, származás, bőrszín, nemi identitás és testi épség-fogyatékosság dolgában.
A Heatsreet konzervatív webmagazinban Andrew Stiles biztosra veszi, hogy a Yale ez esetben nem fog engedni a követelésnek, és megjegyzi, hogy ha hajlana is rá, nem lesz könnyű például nyíltan transznemű költőkre lelnie a korai modern korban.
Nehogy azt higgye az olvasó, hogy a Yale-en nem tanulhat a diák a legkülönfélébb csoportokba tartozó szerzőkről. De ha angol szakos akar lenni, az első félévben meg kell ismerkednie a klasszikus angol irodalommal. Katy Waldman azt írja a petíciózó diákoknak a Slate magazinban, hogy bármennyire nem fűlik is a foguk hozzá, ha egyszer konyítani akarnak valamit az angol irodalomhoz, akkor bizony kénytelenek lesznek orrukat befogva rengeteg fehér férfi szerzővel megismerkedni. „Ez már csak így van.”
Ha már a Yale-ről van szó, ott történt meg az a furcsa eset, hogy a politikai korrektségtől megrészegült diákok kiszekáltak a kollégiumukból egy tanár házaspárt. Mint Zachary Young végzős diák beszámol róla a Wall Street Journalben, (az egy ízben a Metazinban is említett) Nicholas Christakis orvos és szociológus, valamint fejlődéspszichológus felesége, Erika májusban nem bírta tovább a sértegetéseket és kivonult a kollégiumból, melynek vezető tanárai voltak. Tavaly ősszel, a Halloween-éjszaka előtt Erika a diákoknak küldött kör-ímélben elhatárolta magát az Egyetem Interkulturális Ügyek Bizottságától, amely azt kérte, hogy az egyetemisták ne öltsenek Halloweenre „kulturálisan érzéketlen” jelmezt. Ez magyarul azt jelenti, hogy például sombrerót ne viseljenek, mert esetleg a mexikóiak sértőnek tarthatnák. Christakis asszony úgy vélte, hogy a diákok nyugodtan válasszanak maguknak olyan jelmezt, amilyet akarnak. Lett is nagy felháborodás, sértegető üzeneteket kaptak, krétával mindenféle feliratokat firkáltak a lakásuk ajtajára, haragosan nekik támadtak, nyilvánosan szemtől szembe undorítóak nevezték őket, olyannyira, hogy le kellett mondaniuk tavaszi előadásaikat és szemináriumaikat. Több diák nem volt velük hajlandó kezet fogni a diplomaosztáskor, s ekkor lemondtak. Az egyetem nem védte meg őket. Sőt, a rektor Christakis asszony íméljéről azt írta a kisebbségi diákoknak: „Cserben hagytunk benneteket.”
Robby Soave egyáltalán nem a Yale mentségére, de felhoz még egy pár példát arra, amit maga egyetemi elmebajnak nevez. Az Arizonai Egyetemen egy népes diákcsoport „biztonságos teret” követel minden etnikai csoportnak, a fekete diákoknak például külön kollégiumot. „Képzelhetni, mi lenne, ha fehér diákok követelnének ilyet” – jegyzi meg Soave. A New York Egyetem aktivistái külön emeletet követelnek csak fekete diákoknak, egy másikat pedig LMBT-diákoknak. A Johns Hopkinson az osztályzás eltörlését követelik. Soave úgy látja, hogy az egyetemek egyre inkább hajlamosak engedni, mert a tanárok az állásukat féltik, s ebből arra következtet, hogy „még távolról sem értük el az egyetemi elmebaj tetőpontját”.