„A Brexit ellenfelei a múlt anakronisztikus maradványának tekintik a kilépni vágyókat. Pedig a globalizáció veszteseinek népe ugyanúgy modern jelenség, mint maga a globalizáció” – írja a Wall Street Journalben Fraser Nelson, a londoni konzervatív Spectator főszerkesztője és a szintén brexit-párti Telegraph rendszeres szerzője.

A brit népszavazás előtti utolsó szemléjében a Metazin a bennmaradás-párti véleményt ismertette, amely szerint a britek még nem voltak képesek búcsút mondani a nagyhatalmi státusznak, és emiatt van a többség az önálló államiság mellett. Nelson ezt egészen másképpen látja. Először is a szabadság gondolata hatott. Michael Gove igazságügyi miniszter, aki a kilépni vágyók oldalára állt, elmondta, hogy hivatalában minduntalan olyan Brüsszelből érkező leiratokról és szabályozásokról értesült, amelyekkel nem értett egyet, de amelyeken nem volt képes változtatni. E szabályokat Nagy-Britanniából nem kérte senki, az őket kihirdető hivatalnokoknak a nevét sem ismerik a szigetországban, nem a britek választották őket, és nem tudják őket leváltani. Szabályaik mégis a brit joganyag részévé válnak.

David Cameron miniszterelnök figyelmeztette Angela Merkel német kancellárt, hogy az EU-tagság egyre népszerűtlenebb Nagy-Britanniában, de nem kapott olyan engedményeket, amelyeknek birtokában megakadályozhatta volna a vereséget. Az üzenet így szólt: Az Európai Uniónak eszében sincs megreformálni magát, úgyhogy ebben nem érdemes többé reménykedni.

Pedig volna mit megreformálni. Például minél több az európai bevándorló, Anglia annál kevesebb egyéb külföldit képes beengedni. Ma az utóbbiak közül azokat nem toloncolják ki, akik legalább 35 ezer fontot keresnek évente. Előfordulhat, hogy egy amerikai fuvolaművészt azért kell hazatoloncolni, mert egy bolgár bűnöző igazolni tudja, hogy családtagjai élnek Nagy-Britanniában. Nelson mélyen elítéli azt a hírhedt plakátot, amellyel Nigel Farage, a függetlenségi párt, a UKIP vezére agitált a kiválás mellett, s amelyen ázsiai bevándorlók tömegei voltak láthatók, akikkel szemben az Unió nem tudja megvédeni Nagy-Britanniát. Valójában a szigetország nem része a schengeni övezetnek, és ezek a tömegek nem jutnak be Angliába. A bevándorlók áradatának kezelése – vagyis nem kezelése – azonban újabb bizonyítékot szolgáltatott az Unió tehetetlenségére. Az eredmény az embercsempészet felvirágoztatása volt, továbbá az, hogy az idén újabb háromezernél is több ember fúlt a Földközi-tengerbe.

Nelson nem vitatkozik azzal a nézettel, hogy a bevándorlás hasznos az országnak. Megjegyzi viszont, hogy ez társadalmi státusztól is függ. Akik bébiszittert, vízvezeték-szerelőt keresnek vagy étterembe szeretnek járni, azoknak biztosan jó a bevándorlás. Akik viszont a bevándorlókkal versenyeznek munkahelyekért és kiadó lakásért, esetleg iskolai helyekért, azok másként látják. Ezzel magyarázható, hogy minél alacsonyabb egy-egy csoport iskolai végzettsége, annál nagyobb arányban szavazott a kilépés mellett. A szakmunkásoknak egyenesen nyolcvan százaléka voksolt a Brexitre. Ezek a rétegek kiszorulóban vannak az új kor előnyeiből, és a nemzetállamban keresnek védelmet, mert kétszáz éve az tartja össze a társadalmakat. Nem véletlen, hogy a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a brit többség nincs egyedül. A Pew Intézet adatai azt mutatják, hogy a svédek, a hollandok, sőt a németek között sem neheztelnek kevesebben az Unióra. A leginkább Unió-ellenesnek azonban a görögök és a franciák bizonyultak.