„Idejétmúlt felfogás és sok szempontból önbeteljesítő jóslat az Egyesült Államok részéről, hogy kibékíthetetlen ellenfélnek tekinti Oroszországot és Iránt” – írja Jeffrey Sachs a Project Syndicate weboldalán.
Sachs a Metazin régi ismerőse még abból az időből, amikor fiatalkorában az instant kapitalizmus receptjét igyekezett alkalmazni Lengyelországban. Később Fekete-Afrika számára volt gyors megoldási javaslata a szegénység leküzdésére, de mint a bonyolult problémákra kínált más gyors megoldásokkal is megesett, nem vezetett eredményre. Sachs most a fenntartható fejlődés és az egészségpolitika professzora a Columbia Egyetemen Washingtonban, de ebben a cikkében a hajdani Mezopotámia mai helyzetével foglalkozik, éspedig abból kiindulva, hogy az Iszlám Állam nevű terrorképződmény hogyan is tudott megtelepedni, és hogyan képes tartani magát Irakban és Szíriában.
Az utóbbi kérdésre az a válasza, hogy a térség országainak nem prioritása az Iszlám Állam megsemmisítése. Törökország Irántól is, Szíriától is jobban tartott, egészen addig, amíg az Iszlám Állam merényleteket nem követett el török nagyvárosokban. Szaúd-Arábia Iránt és a vele szövetséges szíriai kormányt tekinti ellenfelének. Izrael pedig az Aszad-rezsim és Irán által támogatott milíciákat, a Hezbollah-t és a Hamászt. Ami az Egyesült Államokat illeti, minden ellenkező retorika ellenére eddig az Aszad-rezsim eltávolítása közelebb állt a döntéshozók szívéhez, mint az Iszlám Állam elleni harc. Vagy legalább is a két célt egyszerre próbálták követni Washingtonban, márpedig ez nem lehetséges. Mihelyt ugyanis meggyengült az Aszad-rendszer, azonnal iszlamista fegyveres csoportok töltötték ki az így keletkezett vákuumot. (A cikk megjelenése óta vannak arra utaló jelek, hogy mintha az Egyesült Államok nemcsak tudomásul venné az orosz jelenlétet Szíriában, hanem aktívan is hajlandó lenne együttműködni az oroszokkal a hadszíntéren.)
Ami pedig az Iszlám Állam felvirágzásának okait illeti, Sachs arra világít rá, hogy Washingtonban neokonzervatív stratégák már a Szovjetunió fennállásának utolsó évében tervezgették, hogy jó lenne megszabadulni a szovjetekhez kötődő közel-keleti rezsimektől, és ez a törekvés okozta az iraki, majd a szíriai háborút, márpedig az Iszlám Állam e két háborúban jött létre és erősödött meg. Wesley Clark tábornok, a NATO erők volt főparancsnoka Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettestől már 1991-ben azt hallotta, hogy Szíriában és Irakban meg kell szabadulni a szovjetbarát rendszerektől. Tíz évvel később, amikor Wolfowitz már az ifjabb Bush elnök egyik fő stratégája volt, és második ember a Pentagonban, egy hadügyminisztériumi tisztségviselő elárulta Clarknak, hogy Afganisztán után Irakot is meg fogják támadni. Szó sem volt semmiféle atomfegyverről és más vádakról, amelyekkel másfél évvel később az iraki háborút indokolták. Stratégiai terv része volt ez, amelyet a Pentagon legfelső vezetése dolgozott ki, és amelynek értelmében hét közel-keleti országban terveztek rendszerváltást, Líbiától Szíriáig. Mégpedig azzal a céllal, hogy Oroszországot kiiktassák a közel-keleti színtérről.
A súlyos válsághelyzet, amely a Közel-Kelet számos országában kialakult, Sachsot arra a megállapításra indítja, hogy ez a stratégia szánalmas kudarcot vallott. Hát még, ha hozzávesszük Oroszország közvetlen katonai szerepét a szíriai konfliktusban.
Jeffrey Sachs ezúttal is egyszerűnek látja a megoldást. Törökország és Szaúd-Arábia törődjön bele, hogy Irán immár szerepet játszik a térségben, és működjenek vele együtt. Amerika pedig Oroszországgal értsen szót. Ez sem megy majd könnyen. Arról pedig, hogy mi lesz az összes többi okkal – a szunnita-síita ellentéttől az arab államszerkezetek megrendüléséig – nincs szó az elemzésben.