„Basevich a fogyasztói társadalom életformájából vezette le a liberális hegemónia külpolitikáját” – olvassuk Daniel McCarthy főszerkesztő könyvismertetőjét az American Conservative-ban.

Andrew Basevich vietnami veterán, aki huszonöt évi katonai szolgálat után ezredesi rangban szerelt le, és a nemzetközi kapcsolatok professzora lett a Bostoni Egyetemen. Még a 2001-es terrortámadások előtt írta meg Az amerikai birodalom című könyvét, amelyben azt fejtette ki, hogy az Egyesült Államok olyan magatartást tanúsít a világban, amely újra és újra háborúba torkollik. Összefüggést látott a fogyasztás, a birtoklás, a termelés szakadatlan növelésének kultúrája és a külföldi terjeszkedés mögött, jóllehet az utóbbit nem pusztán anyagi érdekek motiválták, hanem az a meggyőződés is, hogy Amerikának megvan a receptje az optimális társadalmi berendezkedésre, és joga, sőt dolga, hogy más népeket is részesítsen ennek előnyeiben. Basevich úgy fogalmazott, hogy szakadatlan háború folyik „az amerikai piacokért és eszményekért”.

Legfrissebb könyvében pedig a katonai szakíró szemével vizsgálja meg a legutóbbi évek háborúit, és azt állapítja meg, hogy jóllehet szeretjük őket különálló történéseknek ábrázolni, legyen szó akár Afganisztánról, akár Irakról, valójában azonban ennek az egyetlen, folyamatos háborúnak a fejezetei. Basevich elgondolkodik azon, hogyan lehetne kockázatosabbá tenni a háborút a vezetők szemében, és – más szerzőkkel egyetemben – úgy látja, hogy a hadkötelezettség visszaállításával. Ez esetben az állampolgárok nagyobb része venné komolyan a háborút. 

A könyv nem foglalkozik azzal, hogy milyen változások is zajlottak le a Közel-Keleten, Iránban és Afganisztánban, csak az amerikai háború szempontjából nézi az eseményeket. Az amerikaiak a hidegháború idején eleget háborúztak, de a Közel-Keleten (az 1958-as libanoni intervenciót kivéve) nem. 1980 óta viszont csakis ott viselnek háborút. Pontosabban, ahogy ő fogalmaz, a tágabb Közel-Keleten, ahová Iránt és Afganisztánt is sorolja.

Basevich elképesztőnek tartja az amerikai politika következetlenségét Irakkal kapcsolatban. Kezdetben Irán féken tartása volt a cél. Olyannyira, hogy Amerika támogatta Irakot a millió áldozatot szedő iraki–iráni háborúban. Aztán abban a hitben hagyta Irakot, hogy el fogja nézni Kuvait lerohanását, majd amikor ez megtörtént, 1991-ben megindult az újabb Öböl-háború (Basevich az iraki–iráni háborút nevezi az elsőnek). De az idősebb Bush elnök, miután visszaszorította az iraki hadsereget Kuvaitból, nem vonult be Irakba, mert pontosan tudta, hogy ez milyen kockázatokkal járna, és végeredményben olyan vákuumot teremtene, amelybe benyomulhatna Irán. Az ifjabb Bush elnök aztán a rendszerváltozás céljával vonult be Irakba, azt gondolván, hogy a Szaddám Huszein-féle diktatúra után létrehozandó demokratikus rendszer nagy vonzerőt fog gyakorolni a térség országaira. Csakhogy az idősebb Bush elnök látta jól a dolgokat: Szaddám megdöntésének gyümölcsét Irán és az Iszlám Állam aratta le. Egyébként az al-Káida is az amerikai erőfeszítések révén jött létre. Először Amerika tevékenyen támogatta Afganisztánban a muszlim felkelőket, köztük az arab országokból érkező harcosokat, így Oszama bin Laden szervezetét. Amikor pedig Kuvait iraki megszállása után Szaúd-Arábia amerikai támaszpontot fogadott be „az iszlám szent földjére”, Oszama bin Laden, aki inkább muszlim önkénteseket mozgósított volna Szaddám ellen, szembefordult a szaúdi királysággal, és harcot hirdetett a „hitetlenek” ellen. Valamelyest emlékeztet erre az is, ami Boszniában és Koszovóban történt. Az Egyesült Államok mindkét volt jugoszláv köztársaságban katonai erővel avatkozott be a muzulmán lakosság oldalán, és azóta az iszlamista szélsőségesek mindkét országban sikeresen  toboroznak harcosokat.

McCarthy egyetértőleg idézi Basevich ítéletét: „A tágabb Közel-Keletért zajló háború állandósulása nem járul hozzá Amerika szabadságához, jólétéhez és biztonságához. Éppen ellenkezőleg.”