„Timothy Garton Ash azon fáradozik, hogy határokon és kultúrákon átívelő szabályokat vázoljon fel. Tetszik vagy sem, a szólásszabadság ugyanis nem foglalkozik a határokkal. A korlátozását célzó hagyományos kísérletek nem működnek” – olvassuk Faramerz Dabhoiwala történész recenzióját Timothy Garton Ash a szólásszabadság kérdésével foglalkozó kötetéről.

A szerzőt a Metazinból ismerő olvasók számára nem meglepő, hogy Garton Ash a liberális szólásszabadság mellett érvel. A tekintélyes Kelet-Európa történész az elmúlt években több alkalommal hevesen bírálta azokat a jobb- és baloldali javaslatokat, amelyek a vallási és a kulturális érzékenység nevében szükségesnek tartják korlátozni a szólásszabadságot. Elfogadhatatlannak nevezte, hogy korlátozzák a sok iszlám hívő által sértőnek tartott provokatív megnyilvánulásokat. Személy szerint kártékonynak és ízléstelennek tartja ugyan azokat a vélekedéseket, amelyek az iszlámot lényege szerint erőszakosnak bélyegzik, úgy véli azonban, hogy a baloldali multikulturalizmus hívei a vallási fundamentalizmust erősítik, amikor korlátozni akarják a véleménynyilvánítást. Különösen problematikusnak tartja, hogy míg az európai keresztényektől elvárjuk a sértő vélemények tolerálását, az erőszakos reakciókat feltételezve korlátoznánk a muszlimokat bántó megnyilatkozásokat. Garton Ash az egyetemeken a politikai korrektség nevében bevezetett szabályok többségét is elfogadhatatlannak tartja, köztük a „biztonságos tereket”. A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet után szorgalmazta a Mohamedet kifigurázó, és szerinte is ízléstelen és öncélú karikatúrák újraközlését, mondván, hogy a terroristáknak semmilyen engedményt sem szabad tenni. Hevesen kritizálja a gyűlöletbeszéd-törvényeket csakúgy, mint a holokauszttagadás törvényi tilalmát. Bírálja az internet cenzúrázásra tett kormányzati kísérleteket (így a túlzottan tágan értelmezett nemzetbiztonsággal kapcsolatos korlátozásokat is), ám egyúttal a kvázi-monopolhelyzetet élvező, népszerű internetes óriásvállalatok önkényes cenzúráját is aggasztónak tartja. Máshol kifejti, hogy a szólás szabadságának gyakorlását az internetet elborító bulvárszenny és az alaptalan híresztelések is veszélyeztetik.

Timothy Garton Ash új könyvében a véleménynyilvánítás klasszikus liberális elvei mellett áll ki. Úgy véli, hogy az erőszakra uszítást és a fiatalkorúakat veszélyeztető pornográf illetve erőszakos tartalmakat leszámítva a véleménynyilvánítás minden formájának korlátozása kontraproduktív. Az ostoba, sőt veszélyes eszmékkel szemben nem törvényi tiltással, hanem érvekkel kell szembeszállni – idézi a szerző John Stuart Mill klasszikus gondolatait.

A kötet újdonsága nem Garton Ash elveiben, hanem azok kortárs alkalmazásában rejlik – írja Dabhoiwala. A kötet esszéi nemcsak arra mutatnak rá, hogy káros a szólásszabadság korlátozása, de egyúttal arra is, hogy az internet korában technikai értelemben sem kivitelezhető a cenzúra.

A nyilvános vita sikeréhez persze szükséges, hogy a társadalom immunrendszere megfelelően működjön – jegyzi meg Dabhoiwala. A liberális szólásszabadság akkor éri el a célját, ha a vitában végül a józan észérvek győzedelmeskednek. Amihez elengedhetetlen a toleráns és nyílt vitakultúra létezése. Mint arra Diane Roberts, a Prospect magazin recenzense rámutat, ezeket a nyugati országokban adottnak vesszük, annak ellenére, hogy valójában még ott sincs egyetértés arról, hogy mi számít civilizált megnyilvánulásnak, illetve mire terjedhet ki a szabad véleményalkotás. A szólásszabadság alapelveivel kapcsolatos idealizmus nélkül azonban aligha lehet szabad vitát folytatni.

Nem meglepő, hogy Garton Ash könyvét a liberális és a konzervatív kritikusok zöme jól fogadta. Nem így a baloldali multikulturális Malcolm Harris, aki a vallási és a kulturális identitást akár a szólás szabadságának korlátozása árán is védené. Harris a haladó baloldal egyik vezető lapjában, a New Republicban kulturális imperializmussal, sőt egyenesen „etnocentrizmussal” vádolja Garton Asht, mondván, hogy a szólásszabadság nyugati demokráciákban kialakult normáját egyetemes értéknek állítja be, és rá akarja kényszeríteni más kultúrákra is. Ráadásul – teszi hozzá Harris – Garton Ash figyelmen kívül hagyja, hogy a nyugati demokráciák szólásszabadságát a gyakorlatban a befolyásos, a médiát tulajdonló gazdagok élvezhetik, a szegényebbek viszont kiszorulnak nézeteik szélesebb körben történő megvitatásától. Harris követendő példaként említi Bolíviát, ahol a kormány korlátozta a kereskedelmi médiát. A frekvenciák államosítása, a kereskedelmi adók kiszorítása és az államosítás a baloldali szerző szerint sokkal hatékonyabban szolgálja a szólásszabadságot, mint Garton Ash ósdi liberális elvei.