„Amerika már nem egy ország, hanem kettő. És a kettő lakóinak sorsa egyre inkább különválik” – olvassuk a New Economic Thinking Institute honlapján Lynn Parramore-tól.

A szerző a progresszív aktivista hírmagazin, az Alternet szerkesztője, továbbá rendszeresen publikál a baloldali Huffington Postban, de a többé-kevésbé radikális baloldali nézetek ma már nem szorulnak gettóba, és az ő elemzései is eljutnak például a Reuters oldalaira. Ezúttal Peter Teminnek, a Michigan Institute of Technology professor emeritusának könyvét ismerteti, amely azt a Metazinból is ismert jelenséget taglalja, hogy Amerikában elsorvadóban van a középosztály, pedig a huszadik században a társadalom gerincét alkotta.

Temin nem a régi értelemben vett osztálytagozódásra vezeti vissza a társadalom kettéválását, hanem azt mutatja ki, hogy a pénzügyi, a telekommunikációs és az elektronikai (angolul FTE) szektor részesedése a személyi jövedelmekből már az ötven százalékot is meghaladja, miközben csupán a lakosság egyötöde működik e három területen. Parramore szenvedélyes szavakkal ismerteti Temin diagnózisát. Az FTE szektor szereplőinek gyermekei jutnak jó oktatáshoz, következésképp jó álláshoz, ez az osztály élhet biztonságban nemcsak anyagi értelemben, hanem társadalmi kapcsolatait tekintve is. Ők utaznak repülőgépen és új autón, ők befolyásolják a politikát. Nemigen járnak viszont arra, amerre a nyolcvan százalék él – a társadalom többsége, amely eladósodással tartja fenn életszínvonalát, kivált, ha gyermekeit taníttatni akarja. És az átjárás a két osztály között egyre nehezebb. 

Ez a kissé leegyszerűsítő kép valamelyest mégis emlékeztet a marxi dichotómiára, amelyben csak proletár és burzsoá létezik. Hiszen nyilvánvalóan széles felső-középosztálybeli rétegek vannak, amelyek nem sorolhatók sem a lecsúszók, sem az FTE kategóriájába. Például az államigazgatásban, a szolgáltatásokban, az egészségügyben és az oktatásügyben. Valamelyest az is a marxi elméletre emlékeztet, hogy Temin összeveti a termelékenység meredeken felfelé ívelő görbéjét a munkabérek stagnáló vonalával. Parramore pedig egyenesen úgy fogalmaz, hogy a munkások az ő munkájuk termelékenységének nem élvezik a gyümölcsét. Marxnál ugyanis az új értéket csak a munkaerő termeli meg, viszont a tőkés sajátítja ki. Mármost elég egyértelmű, hogy nem a dolgozók fizikai és szellemi teljesítménye miatt nőtt a termelékenység kétszeresére húsz év alatt, hanem a technológiai újdonságok miatt. Ettől függetlenül persze jogos igény, hogy a középosztályt nem szabad hagyni elsüllyedni. De Parramore úgy írja le a folyamatot, mintha a kiváltságos FTE szektornak kifejezetten a többség elnyomorodása lenne a fő törekvése.

Rámutat viszont Temin könyvének tényleges újdonságára: arra a paradoxonra, hogy a Föld leggazdagabb országa mintha egy fejlődő világbeli társadalom képét kezdené mutatni.  Temin a hidak és az utak szánalmas állapotával képszerűen illusztrálja ezt az állítását, és van némi igaza, amikor megállapítja, hogy némelyik állapota inkább idézi Thaiföldet vagy Venezuelát, mint Hollandiát vagy Japánt. De aztán mintegy rápróbálja az amerikai társadalomra Arthur Lewis Nobel-díjas közgazdász harmadik világ elméletének ismérveit, és itt már kissé erőltetettnek tetszik a párhuzam. Lewis kritériumai a következők: az alacsony jövedelműeknek nincs befolyásuk a politikára;
a magas jövedelmű szektor alacsonyan tartja a béreket, hogy olcsó munkaerőhöz jusson; társadalmi mechanizmusok akadályozzák meg az alacsony jövedelműek érdekérvényesítését; alacsony a társadalmi és gazdasági mobilitás; és végül: tömegek kerülnek börtönbe.

Temin és Parramore egyaránt kipipálja mind az öt ismérvet, holott ezek részben szinte mindenféle társadalomra ráhúzhatók, részben pedig nem férnek össze Temin modelljével. Hiszen ő azt mondja, hogy az FTE szektor alkotja a kiváltságosok rétegét, ráadásul ebben a szektorban magasak a bérek. Vagyis az ő rendszerében értelmetlen azt állítani, hogy az FTE szektor alacsonyan tartja a béreket. A nagy létszámú börtönlakosság csakugyan emlékeztet a harmadik világ valóságára, de maguk a börtönök, minden szörnyűségük ellenére, szerencsére nem. Mindenesetre a szerzők joggal óvnak a gazdag elit és a szegények duális társadalmának kialakulásától, és okkal állapítják meg, hogy az erős középosztály hiánya veszedelmes következményekkel fenyeget.