„A polgárháború előtti években egyre mélyült a megosztottság, burjánzott a paranoia és elszaporodtak az összeesküvés-elméletek. Ismerősen hangzik?” – kérdezi David Blight, a Yale Egyetem történészprofesszora, akinek fő kutatási területe az 1860-as évek polgárháborúja.
Blight tisztában van vele, hogy a történelem nem ismétli önmagát, és hogy a múlt tanulmányozása nem segít a jövő megfejtésében. Sőt, a hasonlóságok keresése gyakran inkább elvakít, mint megvilágosít. Ennek ellenére Blight nem állja meg, hogy ne vonjon egyenes párhuzamot a polgárháború kirobbanását megelőző légkör és a mai amerikai politikai hangulat közé.
Blight azon történészek közé tartozik, akik a faji feszültséget az Egyesült Államok megalapításától kezdve a legmélyebb és leginkább megosztó ellentmondásnak tekintik. Nem is alaptalanul, hiszen már Thomas Jefferson is tudta, hogy a rabszolgaság feloldhatatlan ellentmondásban áll az alapító atyák által oly sokat hangoztatott Isten előtti egyenlőség és a szabadság alapelveivel. Blight azonban ennél jóval merészebb állítást fogalmaz meg. Szerinte a faji kérdés az amerikai politika legfontosabb választóvonala, amely búvópatakként végigkíséri a köztársaság történetét. Blight magától értetődőnek veszi, hogy a polgárháború is döntően a rabszolgaság intézménye miatt robbant ki.
A tekintélyes történész nem rejti véka alá azt sem, hogy a mai vitákban a baloldali liberális álláspontot osztja. Annak is a legradikálisabb válfaját. Úgy véli, hogy az amerikai jobboldal, különösen Trump hívei, még ma sem fogadják el a faji egyenlőség alkotmányos követelményét. Vagyis a faji kérdéssel kapcsolatos ellentét továbbra is két lényegileg különböző identitású csoportra osztja a társadalmat, és „a polgárháború alvó óriássárkányként van jelen, bármikor felébredhet, és tűzbe boríthatja az országot”.
A jelek pedig igen aggasztók, véli Blight. Az amerikai politika durvuló hangneme az 1860-as közbeszédre hasonlít. A faji egyenlőség kérdése nem közvetlenül jelenik meg, hanem a polgárháború emlékezetével kapcsolatos vitákban élesedik ki – utal Blight az egyre eldurvuló amerikai szobordöntési vitákra. A szembenálló felek egyre bizalmatlanabbak egymással, miközben a közintézményekbe vetett bizalom csökken. A társadalmi feszültséget fokozza a jelentős bevándorlási hullám, ami erősíti az idegenellenességet és a nacionalizmust (a 19. közepén főleg németek, és az éhínség elől menekülő, akkoriban ’színesbőrűnek’ tekintett írek érkeztek tömegesen). A politikai, vagyonbeli és világnézeti árkok nemcsak mélyülnek, hanem egybe is esnek, aminek hatására a két tábor egyre inkább elkülönül, hiszen az emberek minden kérdésben ugyanazon csoport tagjaival értenek egyet. Elterjednek az összeesküvés-elméletek, a két oldal hívei egyaránt úgy érzik, soha nem tapasztalt, történelmi, sorsfordító időket élnek, és a másik oldal kíméletlenül rájuk akarja kényszeríteni az akaratát. A rendkívüli időkben a politika kilép szokásos medréből. Az ideológiai ellenfél diabolikus egzisztenciális ellenséggé válik, aki bármire képes, ezért bármilyen eszköz megengedett vele szemben. Blight elsősorban a republikánusokat és főleg Trump elnök híveit okolja a szembenállásért, de elismeri, hogy a demokraták, különösen pedig az egyetemi identitáspolitika harcos képviselői is felelősek a kialakult helyzetért.
Blight polgárháborús előérzetével talán még azok is egyetértenek, akik a megközelítést vitatják. Azok is, akik tendenciózusnak tarták Blight magyarázatát, amely egyenlőségjelet tesz a történelmi emlékezettel kapcsolatos mai viták és a rabszolgatartással, illetve a faji felsőbbrendűséggel kapcsolatos korábbi csaták között. Hiszen ez az értelmezési keret a szobordöntések ellen tiltakozókat kivétel nélkül rasszistaként azonosítja, és a szobrok bármilyen védelmét erkölcsi szempontból vállalhatatlannak bélyegzi. Ebből a szemszögből tekintve Blight történelmi párhuzama maga is hozzájárulhat az árkok mélyítéséhez, amikor azt állítja, hogy a szobrokkal kapcsolatban éppúgy nincs lehetőség konszenzusra és kompromisszumos megoldásra, mint egykoron a rabszolgatartással kapcsolatban.