„Ha nem sikerül visszatalálunk a föderális elvhez, szétszakadhat az Egyesült Államok” – figyelmeztet David French konzervatív jogász a National Review-ban. A cikk címe meglehetősen baljós: Nincs polgárháború, de a válás felé sodródunk

Mint arról a Metazin az elmúlt években többször beszámolt, az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek óta egyre nő a politikai polarizáció, a két párt radikalizálódó hívei pedig egyre kevésbé hajlanak a kompromisszumra. A közép kiürül, a mérsékeltek is hiszterizálódnak és szektásodnak. Mindinkább jellemző, hogy választáskor valaki ellen szavaznak, semmint, hogy valakire. A különböző táborok tagjai így egyre kevésbé érintkeznek egymással: az interneten szegregált ideológiai enklávékban mozognak, és lakóhely szerint is egyre inkább elkülönülnek. Vallási, sőt kulturális ízlés tekintetében is egyre homogénebb területek jönnek létre.

A folyamat azért rendkívül aggasztó, mert mindinkább olyan összefüggő enklávék alakulnak ki, amelyek lakói nem csak pártpreferenciájuk, de gazdasági helyzetük és világnézetük szerint is elkülönülnek – véli French. Mivel a törésvonalak egymásra vetülnek, mivel minden társadalmi vita a két ideológiai szekértábor háborújának része, nincsenek olyan kérdések, amelyek új frontokat nyitnának és új koalíciókat hoznának létre: minden vitában ugyanazok a barátok és ugyanazok az ellenségek. Ennek hatására az ideológiai gettók belső kohéziója megszilárdul és az enklávék közötti határok megerősödnek. Minden kérdés szükségszerűen politikai kérdéssé válik, és a csoportidentitás egzisztenciális kifejeződése lesz. Csöppet sem meglepő ezért, hogy egyre kevesebb a bizalom a szekértáborok között, és hovatovább a ’pártizmus’ még a faji előítéletességnél is erősebb. French felidézi a Pew közvélemény-kutatását, amelyből kiderül, hogy a liberálisok és a konzervatívok többsége szűk látókörűnek, hazugnak, ostobának és erkölcstelennek tartja egymást. Harminc év alatt 16-17 százalékról 40 százalékra emelkedett azon választók aránya, akik rendkívül rossz véleménnyel vannak a másik tábor híveiről.

Vannak, akik egyenesen polgárháborús viszonyokról beszélnek. French ennyire azért nem pesszimista. Úgy véli, a polgárháborús helyzet kialakulásához nemcsak a kulturális-ideológiai és területi elkülönülés szükséges, hanem az is, hogy valamelyik csoport rá akarja erőltetni akaratát a másikra. Márpedig egyáltalán nem szükségszerű, hogy így legyen. French a skót függetlenségi referendum példájával szemlélteti, hogy a békés válás is lehetséges. Igaz, Skócia és Anglia viszonya és történelme aligha állítható párhuzamba az amerikai tagállamok közötti viszonnyal. French azonban erre nem tér ki, mert még a békés válás lehetőségét is távolinak tartja. Úgy véli, hogy az amerikai föderális rendszer lehetőséget teremt a békés egymás mellett élésre. Vagyis az Amerikai Egyesült Államok egyben tartásához le kell mondani arról a hiú ábrándról, hogy helyreállítható az egység és felszámolható az elkülönülés. Helyette nagyobb teret kell engedni a tagállami autonómiának, még ha ez a központi kormányzat hatalmának gyengülésével is jár. Ez a megoldás – jegyzi meg French – egyáltalán nem idegen az amerikai alapító atyák és az alkotmány szellemétől.