„A letartóztatások, a házkutatások, a rendőrség bevetése mindenképp a spanyol történelem sötét korszakát idézik” – olvassuk Cesare Martinetti elemzését a torinói La Stampában.
Az El Paisban, a nagy spanyol liberális lapban Ignacio Arroyo Martínez azt fejtegeti, hogy a szavazás bűncselekmény is lehet. Szó sincs róla – írja –, hogy a demokrácia szavazásból állna. Például nem szavazunk arról, hogy szabaduljunk meg az öregektől. Viszont a maffia szavazás útján szokta eldönteni, hogy kikkel kell végeznie, ettől ezt mégsem tekintjük demokratikusnak. Azért a neves vezércikkíró nem tartja eleve bűncselekménynek, ha népszavazást rendeznek a függetlenségről Katalóniában, de egy ekkora horderejű döntéshez elengedhetetlennek tartaná, hogy legyen előírt részvételi minimum (ez esetben nincs, és a katalán vezetők arra hivatkoznak, hogy Spanyolországban más népszavazásokon sem írnak elő minimális érvényességi feltételeket). Ezen kívül megkövetelné, hogy minősített többséggel lehessen az elszakadásról dönteni.
Az El Mundo, a jobbközép lapja vezércikkben támogatta, hogy a kormány több ezer rendőrt küldött Katalóniába, hogy megakadályozza a népszavazást. A demokraták, írja Spanyolország második legolvasottabb lapja, sohasem bocsátanák meg a kormánynak, ha tétlen maradna ebben a helyzetben. A törvénytelen elszakadás szörnyű precedens is lenne, mert Baszkföld lehetne a következő jelentkező. A törvényesség győzni fog – írja az El Mundo.
A baloldalon meglehetős zavar uralkodik az október elsejére kitűzött, de a madridi kormány által betiltott katalán függetlenségi népszavazás ügyében. A Franco-rendszer negyven éve alatt a baloldal nagy rokonszenvvel figyelte az elnyomott katalán nemzeti öntudat megnyilvánulásait, most azonban nehezen foglal állást, mert általában gyanakvással tekint a szeparatizmusra. A baloldalon felháborodást keltett, hogy Nagy-Britannia kiválik az Európai Unióból, a Skót Nemzeti Párt viszont baloldali és Európa-párti, a skót elszakadási törekvések ügyében mégis nagy a csend. Ugyanis minden nemzeti érdekérvényesítés gyanús. Martinetti meg is jegyzi, hogy Brüsszelben a lehető legmélyebb csend fogadja a spanyol hatóságok erőszakos katalóniai fellépését. Német kormánykörökből a spanyol kormányt támogató óvatos nyilatkozatok láttak napvilágot, melyek a stabilitás és az állami egység fenntartását szorgalmazták.
A brüsszeli Morgenben Cilia Willem egyetemi oktató azt írja, hogy a flamand szeparatistákkal ellentétben a katalánok nem jobboldaliak. Ez valóban így van, még radikális baloldali párt is támogatja a függetlenségi népszavazást, de persze kérdés, hogy ha a baloldaliaknak szabad elszakadást hirdetniük, akkor a jobboldaliaknak miért nem.
Az olasz kommentátor rámutat, hogy a nacionalistának, populistának minősített lázadás átszeli a hagyományos bal-jobb határvonalat. Az emberek újfajta szuverenitást keresnek, miután az Európába vetett hit elolvadt a pénzügyi válságban, annál is inkább, mert az Európai Unió nem lépett fel egységesen a válság idején. Ezt az álláspontot tette magáévá Trump amerikai elnök, amikor az ENSZ közgyűlésén arra biztatta a nemzeteket, hogy keljenek szuverenitásuk védelmére. Macron francia elnök azon nyomban ellentmondott neki, ő ugyanis azt hangsúlyozta, hogy az államok fogjanak össze a válságok kollektív megoldása érdekében. Csakhogy Martinetti a francia álláspontot is nemzetközpontúnak látja, hiszen Macron elnök Franciaország szerepét igyekszik felértékelni, egyébként pedig, mint a Metazinban is szó volt róla, megakadályozta, hogy az olasz Fincantieri többségi tulajdont szerezzen a Saint Nazaire-i hajógyárban. Van tehát olyan nacionalizmus is, amely a szorosabb európai integrációt szorgalmazza, és olyan is, amely az eddigit is sokallja. Martinetti nem foglal állást a katalán ügyben, és a küzdelem végkimenetelét sem próbálja megjósolni. Csak arra hívja fel a figyelmet, hogy összeurópai jelenségről van szó.