„Kutatók már az 1970-es években is összekülönböztek azon, hogy a sztálini korszak tömeggyilkos rémtettei felülről elrendelt pontos menetrend szerint zajlottak, vagy egy rossz hatásfokkal működő diktatórikus rendszer óhatatlan, nem bánt, de nem is előre elhatározott következményei” – jelöli meg a mostani vita előzményét a Quillette magazinban Anna Lukina.
Negyven évvel később hasonló tartalmú vita zajlott Anne Applebaumnak az 1932–33-as ukrajnai éhínségről, a holodomorról szóló könyve körül is. Applebaum korabeli dokumentumok és visszaemlékezések tömege alapján arra a következtetésre jut, hogy a négy és félmilliónyi ukrán halott nem valamiféle járulékos eredménye volt egy mást célzó politikának, hanem Sztálin pontosan erre törekedett. A neves Pulitzer-díjas publicista könyvét a Metazinból is ismert Szovjetunió-történész, Sheila Fitzpatrick a „népszerű történelem” remek példájának minősítette, ami annyit tesz, hogy kiválóan mutatja be, hogyan élték meg az eseményeket az érintettek, de úgy is érthető, hogy azért nem professzionális történelmi munkával van dolgunk. Erre az értelmezésre Fitzpatrick rá is erősít, amikor kifogásolja, hogy Applebaum másodlagos forrásból idézett dokumentumok lelőhelyét is bemásolta a lábjegyzeteibe, és ez olyan fogás, amivel egyetemisták szoktak élni.
A fő ellentét persze abban áll közöttük, hogy Applebaum szerint Sztálin kifejezetten ukránok millióinak megöletésére törekedett, ezzel szemben Fitzpatrick úgy látja, hogy a kollektivizálás miatt fellépő élelmiszerhiányt akarta kegyetlen módszerekkel csökkenteni, és ennek lett nem tervezett eredménye a tömeges éhhalál. Fitzpatrick mindenesetre Applebaum felfogását is legitimnek tartja. Tévedésből megdicséri továbbá, amiért „nem veszi be”, hogy a holodomor népirtásnak minősül. Ezt Applebaum Facebook-bejegyzésben igazítja helyre: nagyon is népirtásnak tartja, ámde szovjet nyomásra az ENSZ-dokumentumokba olyan népirtás-meghatározás került, amely nem terjed ki társadalmi, politikai és gazdasági csoportok kiirtására.
Az ügy körül mérges vita kerekedett. Újságírók hada rontott Fitzpatrickra, internetes bejegyzések egész sorában minősítették történelemi revizionistának, Sztálin mentegetőjének. Anna Lukina részletesen ismerteti ezeket a bejegyzéseket, és megjegyzi, hogy a két történész véleménykülönbsége régebbi keletű. Applebaum már a Gulág világáról írt könyvében elhatárolta magát a hivatásos történetíróktól, mondván, hogy a valóságosnál rózsaszínűbbre festették a sztálini időket, s így szereztek engedélyt, hogy bejuthassanak a szovjet levéltárakba. Ami pedig a lényeget illeti, egyenértékűnek minősítette a sztálini kommunizmust a nácizmussal, Fitzpatrick pedig (akit a témában írt monográfiája kapcsán már eddig is a sztálini terror relativizálásával vádoltak) történelmietlennek („anakronisztikusnak”) minősíti ezt az összehasonlítást. Viszont megdicséri Applebaumot, amiért elhatárolja magát nemcsak a holodomor oroszországi hivatalos elhallgatásától, hanem attól is, hogy Ukrajnában politikai célokra használják a történteket. Ezt Applebaum nem utasítja vissza, de éppenséggel azt írja könyvében, hogy a holodomor döntő szerepet játszik az ukrán nemzettudat építésében, és ennek is köszönhető, hogy az ukrán nemzeti törekvés a történelem során először fenntartható államalakulatban ölt testet.
A könyv recenzensei többnyire Applebaummal értenek egyet Sztálin szándékainak értékelésében. Az Economist elismeri, hogy közvetlen bizonyíték nincs, viszont meggyőző érvnek tartja, hogy Sztálin megtiltotta az éhen haltak számának közzétételét, sőt, még a népességi statisztikát is titkosította. (Jóllehet ennél kevésbé súlyos adatok is titkosak voltak a szovjet időkben.) Donald Rayfield a Literary Review-ban szintén osztja Applebaum véleményét, habár elismeri, hogy a Kubány vidékén éppenséggel megkímélték az ukrán parasztokat, és a doni kozákok között pusztított igazán az éhínség, ők pedig oroszok. Egyetért Applebaummal Owen Matthews, a Spectator szerzője is, ámbár leírja, hogy az ukrajnai városokban lehetett élelmiszert kapni. A terror közvetlen célja éppen az volt, hogy a városokat ellássák élelemmel. Igaz, Applebaum beszámol arról is, hogy a városlakók tömegei sem jártak jobban: ők az NKVD, a politikai rendőrség hálójába kerültek, mint burzsujok, polgári értelmiségiek vagy mint politikailag gyanús elemek.