„Hát mindennek a kulturális háború áldozatául kell esnie?” – kérdi Matt Lewis a magát függetlennek meghatározó liberális Daily Beast hasábjain.
A konzervatív Daily Signalben pedig Jarrett Stepman így fogalmaz: „Ha nem vagyunk képesek minden hibájuk ellenére tisztelettel adózni az olyan embereknek, mint Kolumbusz Kristóf, akkor megtagadjuk mindazt, ami naggyá tett és megkülönböztetett minket.”
Stepman szerint ugyanis Kolumbuszban az amerikaiak a bátor és kitartó felfedezőt tisztelik, vagyis azokat a tulajdonságokat, amelyek oly nagy szerepet játszanak az amerikaiak önképében: ezek a tulajdonságok kellettek ahhoz, hogy földjük a világ első országa legyen. Ő is, Lewis is abba a szoborháborúba helyezik Kolumbusz ügyét, amely az elmúlt hónapokban bontakozott ki a valamikori rabszolgatartó nagy amerikaiak emlékművei körül, s amelyről a Metazin is beszámolt. A radikális baloldal egyre nagyobb befolyásra tesz szert a progresszív mozgalmakban, és az őslakosság, valamint a vallási és etnikai kisebbségek ügyét úgy igyekszik szolgálni, hogy a hagyományos jelképek ellen támad. Kolumbusz híres New York-i szobrát éjjel-nappal fegyveres őrök vigyázzák, De Blasio demokratapárti polgármester azonban már az „ellentéteket kiváltó” szobrok felülvizsgálatával megbízott bizottság elé terjesztette az ügyet, vagyis lehet, hogy nem marad sokáig a róla elnevezett téren. Igaz, lehet, hogy a térnek is más nevet találnak. Stepman szerint Howard Zinn baloldali történész 1980-ban megjelenő könyve nyomán vetült a progresszív amerikaiak szemében árnyék Kolumbusz alakjára. A könyv az évezredforduló után vált igazán elterjedtté, és egyre többen fogadták el állítását, hogy Kolumbusz pénzsóvár kalandor volt, és egyébként is a gyarmatosítás embere, aki ily módon felelős azért, hogy Amerikába is bevonult a profiton alapuló társadalom. Stepman más művekre hivatkozva védelmébe veszi Kolumbuszt, és azzal érvel, hogy a pénzt a Szentföld felszabadítására akarta fordítani, mivelhogy annak idején a korabeli járványok és földrengések nyomán közeledni látták a világvégét, és még mielőtt bekövetkezett volna, ki akarták űzni a mohamedánokat Jeruzsálemből, abban a hitben, hogy ezzel Krisztus akadálytalan visszatérését szolgálhatják.
Lewis viszont nem fárad Kolumbusz személyének védelmével, mivel nem róla van szó, hanem az amerikai identitás lebontásáról. Gúnyosan ír azokról, akik az összes bevándorló fehér telepest velejéig romlottnak, ellenben az őslakosokat egytől egyig csupa feddhetetlenül jellemes embernek festik le. Mély szakadék van azok között, akik szerint a modern Amerika több jót hozott a világnak, mint rosszat, illetve azok között, akik szerint összességében az emberiség ártalmára volt. Különben az október 12-i Kolumbusz nap eredetileg az olaszok ünnepe volt, és a Ku-Klux-Klan, valamint más szélsőséges szervezetek ellenezték, mint katolikus ünnepet. Az 1920-as években a progresszív amerikaiak Kolumbusz mellett álltak ki – volt ugyanis konkurencia, a viking Szerencsés Leif személyében, aki vagy ötszáz évvel Kolumbusz előtt szállt partra Észak-Amerikában, és persze nem volt katolikus. A Kolumbusz-napot Roosevelt elnök tette nemzeti ünneppé 1937-ben. Újabban az a szokás, hogy felvonulással ünneplik, október második hétfőjén. De számos állam már eltörölte az ünnepet. Kolumbusz szobrait a radikálisok országszerte rendszeresen rongálják, festékkel csúfítják el, és egyre több város vezetői hiszik el, hogy kultusza sérti az amerikai őslakosság emlékét, s egymás után nevezik át azt a napot az őslakosság napjává. Mármost egy civilizációnak közös hősökre, közös történelemre és örökségre van szüksége – írja Lewis. Ha pedig George Washington és Kolumbusz ügyében nincs egyetértés, akkor miben van?