„Még ha valaki ma is a szovjet múlt varázsa alatt áll, akkor sem szabad ezt a varázst a forradalomra is kiterjeszteni” – írja az Izvesztyijában Vlagyimir Rudakov történész, az Isztorik (történész) című folyóirat főszerkesztője.

Az évforduló előtti héten maga Putyin elnök avatta Moszkvában a sztálini terror áldozatainak emlékművét, és beszédében úgy fogalmazott, hogy a szovjet korszaknak előnyei és hátrányai is voltak, mindenesetre jogos a kérdés, hogy nem lehetett volna-e evolúciós, nem forradalmi úton haladni, úgy, hogy ne rombolják le az állam intézményeit és ne törjék derékba milliók életét. Az egykor kötelező november hetedikei díszszemle helyett az idén jelmezes bemutatót tartottak az orosz történelem háborúiból, és a korábban meghirdetett felejtéspolitika programjával összhangban az 1917-es forradalomról szó sem esett.

Rudakov közvélemény-kutatási adatokat idéz arról, hogy az orosz lakosságnak egyre növekvő többsége, immár 92 százaléka megengedhetetlennek tartana bármilyen forradalmat a jelenben. Az 1917-es forradalomról viszont már megoszlanak a vélemények. A válaszadók fele ma is rokonszenvvel tekint a bolsevik hatalomátvételre (lökést adott a fejlődésnek, a többség érdekében hajtották végre, és így tovább). A másik ötven százalék fele-fele arányban oszlik meg azok között, akik szerint a forradalom éppen, hogy fékezte a fejlődést, katasztrófába torkollott, illetve akik határozottan elítélik, mivel semmivel sem igazolható pusztulást okozott emberéletben.

Rudakov mégis azt állítja, hogy ez utóbbi álláspont van felülkerekedőben. Akik ugyanis pozitív ítéletet mondanak 1917 októberéről, azok szerinte nem magára a forradalomra gondolnak, hanem a szovjet évtizedekre, amelyek során Oroszország másodrendű hatalomból a két világhatalom egyikévé vált, és elsőként juttatott embert a világűrbe. Sokak szemében, folytatja a történész, ezek az évtizedek Oroszország soha vissza nem térő aranykorának látszanak. A ma élők javarészt azt gondolják, hogy az egész szovjet kor olyan lehetett, mint a békés brezsnyevi évek: lassan csordogált az idő, nagyobb megrázkódtatások nélkül. Az oroszok 28 százaléka legszívesebben azokban az években élne. Rudakov szerint az emberek fele ezeket az érzéseket vetíti vissza 1917 októberére. Nem azt helyeslik, hogy Lenin és társai „utópikus, kozmopolita” nézeteiket fegyverrel akarták érvényre juttatni, sem azt, hogy ily módon polgárháborúba sodorták az országot, amely a halálos áldozatok számát tekintve a második világháborús veszteséggel mérhető következményekkel járt. Nem a hit és a más meggyőződést valló emberek féktelen üldözésére gondolnak, amikor a bolsevik forradalom mellett foglalnak állást.

Rudakov folyóirata, az Isztorik fiatal történészek, könyvtárosok, tanárok és muzeológusok körében érdekes felmérést végzett ezzel kapcsolatban. Azt kérdezte tőlük, vajon felmenőik melyik oldalon harcoltak a polgárháborúban. Csaknem kétharmaduk azt felelte, hogy a vörösök oldalán. Arra a kérdésre viszont, hogy ők maguk melyik oldalon fognának fegyvert, ugyanennyien azt válaszolták, hogy a fehérek oldalán, mert ők a legitimitást, a rendet képviselték.

Rudakov felteszi a kérdést, vajon a vöröskatonák leszármazottai ma miért rokonszenveznek a fehérgárdistákkal, és azt feleli, hogy egyszerűen azért, mert a ma embere idegenkedik az erőszakos hatalomátvételtől és a fegyveres konfliktusoktól. „Ennyit talán mégiscsak tanultunk a történelemből.”