„Az egyéni és a kollektív áldozatiság megváltoztatja önmagunkkal szembeni elvárásainkat. Az áldozati státusz felvállalása hasznos is lehet, hiszen elősegítheti, hogy törődést kapjunk. De ha túl sokáig ragaszkodunk hozzá, akkor elszigetelődéshez és a valóságtól való meneküléshez vezet” – írja Lisa Marchiano amerikai pszichoterapeuta a Quillette magazinban.

Ahogyan egyre több figyelem jut az elhallgatott történelmi igazságtalanságokra és a korábban szó nélkül hagyott erőszakra, szükségképp egyre nő a magukat áldozatnak tekintők száma. Mint arra Marchiano is utal a fenti idézetben, az áldozatiság nyílt elismerése segíthet a múlt feldolgozásában, és, tehetjük hozzá, abban is, hogy megakadályozzuk az igazságtalanság megismétlődését.

Az áldozati kultusz elburjánzásának azonban árnyoldala is van. Az áldozatiság túlzott hangsúlyozása a szektás csoportidentitásokat erősíti. Mint arra mások felhívták a figyelmet, az is előfordul, hogy a megkonstruált áldozati szerepek valláspótlékként szolgálnak: a morális felelősség és a bűntudat alóli felmentést szolgálják. Ha áldozatnak állítjuk be magunkat, akkor úgy érezhetjük, kevesebb felelősség terhel minket a másokkal szembeni igazságtalanságokért. Ha mindenki áldozat, akkor valójában senki sem az.

Klinikai tapasztalatai alapján Marchiano mindezt azzal egészíti ki, hogy a megkonstruált áldozatiság az egyén számára is romboló hatású. Felidézi, hogy a téma szaktekintélye, Carl Jung visszaemlékezésiben megírta, hogy tinédzserként ő maga is boldog volt, amikor apja lemondott róla pánikrohamra emlékeztető ájulásai miatt. Miután betegnek nyilvánították, nem kellett iskolába járnia, végre azt csinálhatott, amit akart, vélt betegségére való tekintettel nem nagyon kellett semmilyen elvárásnak megfelelnie. Jung későbbi önelemzései során ráeszmélt, hogy gyerekkorában az áldozati státuszt a világgal való szembenézés elodázására használta, amíg csak meg nem elégelte, hogy nem kezelik teljes emberként.

Marchiano azt tapasztalja, hogy hasonló tendencia harapódzik el a modern társadalomban. Egyre több gyereket diagnosztizálnak magatartás- és személyiségzavarral, pánikbetegséggel avagy depresszióval. Gyakran a szülők kifejezetten örülnek ennek, hiszen ha gyerekük valamilyen hivatalosan elismert pszichológiai problémával küzd, akkor kevesebb elvárásnak kell megfelelnie. Ez azonban rendkívül káros – véli Marchiano. A gyakran nem kellő alappal betegként diagnosztizált, ám valójában csak a kamaszkorral járó szokásos nehézségekkel küzdő gyerek ugyanis áldozatként, betegként fog magára tekinteni. Pszichológiai kutatások sora bizonyítja, hogy az ilyen emberek sokkal kevésbé bíznak magukban és sokkal inkább kiszolgáltatottnak érzik magukat, hiszen úgy gondolják, ők eleve nem képesek megbirkózni bizonyos kihívásokkal. Mivel kiszolgáltatottnak érzik magukat, nagyobb stressznek vannak kitéve. A diagnózis akár önbeteljesítő is lehet, hiszen a kiszolgáltatottságból fakadó állandó szorongás pánikbetegséget okozhat.

Marchiano különösen aggasztónak tartja, hogy a korszellem is támogatja az áldozatiság kultúráját. Hovatovább nincs olyan apró sérelem, amelyet ne lehetne valamilyen súlyos és hosszan tartó traumatikus következményekkel járó méltánytalanságnak beállítani. „Az a társadalom, amely a szorongás leküzdésére és a kihívásokkal való szembenézésre ösztönöz, nem csak az egyén mentális egészségét, de a kollektív jólétet is szolgálja” – zárja cikkét Marchiano. Arra utal, hogy ha mindenki áldozatként tekint magára, akkor a nagy kihívásokkal senki sem fog majd szembenézni, és a társadalom képtelen lesz a komoly erőfeszítésekkel és áldozatokkal járó célok megvalósítására.