„Politikai rendszereink régen megszűntek liberális demokráciák lenni, és egyre inkább a demokrácia nélküli liberalizmus képét mutatják” – olvassuk a Metazinból is jól ismert Dani Rodriktól a Project Syndicate hasábjain.

Rodrik is populizmusnak nevezi a liberális demokrácia alternatíváját, és nem vitatkozik azokkal a szerzőkkel, akik populista rendszerek felemelkedésétől tartanak. Nem bocsátkozik vitába arról, hogy jogos-e Kínától Törökországon át Lengyelországig vagy egyenesen Trump elnök Amerikájáig egészen különböző kormányzati rendszereket egyazon kifejezéssel jellemezni.

Azt írja, hogy – szemben Francis Fukuyama lassan harminc éve meghirdetett tételével, miszerint a liberális demokrácia győzött és ebben az értelemben a történelemnek vége –, a liberális demokrácia ingatag és esetleges. Különleges körülmények között alakult ki, és egyáltalán nem biztos, hogy a fejlett társadalom természetes kormányzati-politikai rendszere valósult meg benne. Mindenekelőtt liberális állam előbb volt, mint modern demokrácia. Előbb az uralkodó, a végrehajtó hatalom hatáskörét korlátozták, s csak jóval később terjesztették ki a választójogot a felnőtt népesség egyre nagyobb részére. A liberális demokrácia két alkotóeleme azonban azóta is konkurál egymással. Rodrik Yascha Mounk lengyel származású harvardi politológus könyvéből idézi azt a gondolatot, hogy a liberális elit is ugyanakkora veszélyt jelent a liberális demokráciára, mint a populisták. A liberális biztosítékok birtokában ugyanis az elit hajlamos elsorvasztani a demokráciát. A jelenség különösen pregnáns példájának tekinti Rodrik az Európai Uniót, amelyben technokrata testületek (a Bizottság, a Központi Bank, a strasbourgi bíróság) egyre növekvő szerepet játszanak a politikai irányok meghatározásában. Sok európai érzi ugyanazt, amit a brexitre szavazó britek, tudniillik, hogy „vissza kéne venni az irányítást”. Amerikában a Környezetvédelmi Hivatal, az Élelmiszer- és Gyógyszerhivatal, a Világkereskedelmi Szervezet tevékenysége sokakban kelti azt a benyomást, hogy a kétkezi dolgozók érdekei ellen működik.

Rodrik szerint a két elemet nehéz egyensúlyban tartani, és emiatt a liberális demokrácia természeténél fogva törékeny rendszer. De manapság mintha minden tűz a populistákra zúdulna, pedig ha az elit elég erősnek érzi magát, akkor nemigen törődik azzal, hogy mit szeretne a többség. Azzal Rodrik nem foglalkozik, hogy vajon az elitellenességet nem éppen ez váltja-e ki. Ehelyett úgy véli, hogy a populizmus ott tör előre, ahol nagyok az etnikai és a jövedelmi különbségek. Ezt a tézisét korábban szerzőtársával, Sharun Mukanddal külön tanulmányban fejtette ki. Ebben azt írták, hogy a liberális demokrácia csak ott tudott meghonosodni a fejlődő világban, ahol etnikailag homogén volt a társadalom, és nem voltak olyan nagy társadalmi különbségek sem, amelyeket valamilyen autokrata ki tudott volna használni. Egyetlen példájuk erre Dél-Korea volt.

Mindenesetre, Rodrik felveti a lehetőséget, hogy a liberális demokrácia talán csak múló történelmi kísérlet volt, legalábbis erre enged következtetni, ami az utóbbi időben Nyugaton történik (habár, hogy mi történik, azt nem részletezi). Amikor azonban liberális kollégái már-már riadót fújnak a liberális demokrácia megmentése érdekében, arra figyelmezteti őket, hogy nemcsak a liberalizmus tud háttérbe szorulni a liberális demokrácia alkotóelemei közül, hanem a demokrácia is.