„George W. Bush jobban kezelte volna az arab tavaszt, mint Obama?” – kérdi az American Interest hasábjain Daniel E. Burns dallasi politológia-professzor.
Írása az elmúlt másfél év során megjelent könyvekre reflektál, amelyek mindegyike megállapítja, hogy az arab tavasszal kapcsolatos amerikai politika szinte teljes kudarcot vallott. Ugyanakkor mindegyik talál mentséget Barack Obama elnök magatartására.
Burns viszont nem érti, hogyan nevezheti például Marc Lynch politológus Az új arab háborúk: felkelések és anarchia a Közel-Keleten című könyvében helyesnek Obama politikáját, amikor maga is leírja, hogy a szándékolttal szögesen ellentétes eredményt produkált. 2010 és 2011 arab lázadásainak résztvevői csak egyvalamiben értettek egyet: elegük volt az elnyomásból. Amerika ebben a demokrácia lehetőségét vélte felfedezni, és kötelességének érezte, hogy támogassa a lázadókat. Az eredmény, mint közismert, nem demokrácia lett, hanem elharapózó erőszak, fegyveres bandák uralma, mint Líbiában; újabb katonai-rendőri diktatúra, mint Egyiptomban; véres, véget érni nem akaró polgárháború, mint Szíriában. Ráadásul az egész térségben elburjánzott az Iszlám Állam fémjelezte terrorizmus, sőt Malira és Nigériára is átterjedt. Az európai kontinens sem mentes tőle, és az arab tavasz következtében duzzadt szinte kezelhetetlen mértékűre a tömeges afrikai és ázsiai bevándorlás Európában.
A szemlézett könyvek egyetértenek abban, hogy Obama nem fordulhatott szembe az arab tavasz demokratikus törekvéseivel. Ezt Burns sem vitatja, de érdekes módon egyikük sem veti fel a kérdést, vajon nem illettek-e bele a közel-keleti tömegmegmozdulások nagyon is abba a tervbe, amelyen akkor már két évtizede dolgoztak a Pentagonban azzal a céllal, hogy az orosz befolyást kiszorítsák a Közel-Keletről. Mégpedig fegyveresen, ahogy arról a Metazin is beszámolt. A szerzők azonban egybehangzóan megállapítják, hogy az ifjabb Bush elnöknek még az volt a stratégiája, hogy fokozatos demokratizálásra ösztökéli a közel-keleti autokratákat. Hogy ebbe a stratégiába miként illett bele a 2013-as iraki invázió és az ottani diktátor, Szaddám Huszein megbuktatása és kivégzése, az nem teljesen világos. Márpedig a következmények igen hasonlóak voltak a nyolc évvel későbbiekhez. Mindenesetre a három szerző egyike, az Obama elnököt leghatározottabban védelmező Derek Chollet biztonságpolitikai szakértő A hosszú játszma, avagy hogyan szállt szembe Obama Washingtonnal és adott új világpolitikai szerepet Amerikának című monográfiájában megvetően ír a Bushnak tulajdonított fokozatossági politikáról, mondván, hogy az csak megszilárdította a diktatúrákat.
Igen ám, de alternatívája, a forradalmi felkelések támogatása még annál is rosszabb eredményre vezet, mivel, ahogy Burns írja, a lázadók kitűnően kezelik a társasági oldalakat az interneten, és halált megvető bátorságról tesznek tanúbizonyságot a fegyveres karhatalommal szembeni ellenállásban, ámde annál kevesebb elképzelésük van arról, hogy mi a teendő, ha netán az elnyomó rezsim megbukik. Burns szerint főleg azt nem értik, hogy milyen fontos a jogállam, márpedig még ezekben az önkényuralmi rendszerekben is van belőle valamennyi. Amikor viszont felszámolják őket, nem marad semmi, és ez az, amitől elszabadul a terrorizmus, amitől az emberek élete még kiszámíthatatlanabbá s ezzel elviselhetetlenebbé válik.
Ebből nem az következik, hogy Amerika nem tehet semmit, az viszont igen, hogy meglehetősen korlátozottak a lehetőségei, és ha ezt nem veszi tudomásul, akkor nagyobb bajt idéz elő, mintha semmit nem tett volna.