„Egy olyan társadalomban, amelyben a vagyon a felül lévő kezében összpontosul, nincsenek igazi nyertesek, csak vesztesek” – olvassuk a New Yorker magazinban Elizabeth Kolbert írását az egyenlőtlenség pszichológiájáról, két tavaly megjelent monográfia kapcsán.

Az egyenlőtlenség következményeinek tanulmányozása a pszichológusok körében is egyre népszerűbb. Azt már évtizedek óta tudjuk, hogy a jólét és a boldogság nem áll egyenes arányban: egy bizonyos jövedelmi küszöb elérése után a boldogság (magyarul talán inkább elégedettségnek kellene nevezni) nem nő a keresettel párhuzamosan. Közismert a relatív gazdagság fontossága is: az anyagi helyzetünkkel való elégedettség jelentős mértékben függ attól, hogy a környezetünkben élőkhöz képest mennyi pénzünk van.

Keith Payne pszichológus A törött létra – hogyan hat az egyenlőtlenség a gondolkozásunkra, a szeretetre és a halálra című könyvében tucatnyi kutatást idéz annak alátámasztására, hogy a szegénység tudata súlyos pszichés terhet jelent. „Amerikában, ahol még a szegényeknek is futja televízóra, mikrohullámú sütőre és mobiltelefonra, a szegénységben a szegénység tudata a legrosszabb” – idézi a könyvet Kolbert. A szegények kevésbé becsülik önmagukat, elégedetlenebbek életükkel és boldogtalanabbak, mint a jómódúak. Kutatások tömkelege igazolja, hogy a szegények hajlamosabbak irracionális pénzügyi döntéseket hozni, egyebek között szerencsejátékot játszani. Sőt, a szegénység tudata gyengíti a kognitív képességeket, és hozzájárulhat mentális betegségek kialakulásához.

Mindebből azonban nem következik, hogy a gazdagok okvetlenül jobban érzik magukat a vagyontól. Kolbert felidézi a Berkeley illetve a Princeton Egyetem kutatóinak 2011-es tanulmányát, amely egyrészt megerősítette, hogy a szegénység tudata növeli az elégedetlenséget, másrészt viszont kimutatta, hogy a gazdagok elégedettségét nem javítja, ha kiderül, hogy jelentősen többet keresnek az átlagnál. Rachel Sherman, a New School szociológusa monográfiájában arra a kérdésre kereste a választ, hogyan élik meg az amerikai milliomosok a gazdagságot, és arra az eredményre jutott, hogy elég nehezen. A többség egyálalán nem, vagy csak nagy unszolásra és a legszigorúbb anonimitás mellett állt szóba Shermannel. Aki hajlandó volt beszélni a gazdagságról, mindent elkövetett annak érdekében, hogy kicsinyítse saját vagyonát, és igyekezett átlagos életet élő, sőt középosztálybeli embernek bemutatni magát. Sherman ezt azzal magyarázza, hogy a gazdagok erkölcsi érzékével sem egyeztethető össze egykönnyen a kirívó vagyonosság. A milliomosok kínosnak tartják saját privilegizált helyzetüket, és ezért igyekeznek eltitkolni és kisebbíteni vagyonukat. Ez pedig elszigetelődéshez és elmagányosodáshoz vezet, ami hasonló egészségügyi kockázatokkal jár, mint a szegénység tudata.