„A sün sehogy sem akar a róka tanítványául szegődni” – állapítja meg a New Yorkerben John Lanchester, aki jó félévtizeddel ezelőtt a nyugati Marx-reneszánszról írt elemzéseivel szerepelt a Metazinban.

A cím Arkhilókhosz ókori görög költő híres sorára utal: „A róka sok dolgot (trükköt) tud, a sün egy nagyot (csak egyet, de az hatásos)”. Esetünkben a bölcsészek lépnek fel a róka szerepében, mivel – legalább is Lanchester szerint – több okra szokták visszavezetni az emberek tetteit, a közgazdászok pedig a sün szerepét játszanák, mivel – állítja a szerző – szeretnek egyetlen okot látni a jelenségek mögött.

Mindenesetre Lanchester maga is élvezetét leli kiinduló példájában, nevezetesen Robin Hanson közgazdász és Kevin Simler programozó könyvében, amely Az elefánt az agyban címet viseli, és azt vizsgálja, mi mozgat bennünket mindennapi cselekedeteinkben. Mint kiderül, mindenekelőtt az, hogy egészségesnek, erőteljesnek, vagy más módon alkalmasnak látsszunk. Ennek a párválasztásban éppúgy lehet szerepe, mint ellenlábasaink megfélemlítésében (bizonyára ők is ilyen indíttatással írták meg könyvüket, bár ezt nem közlik az olvasóval, s talán nincsenek is tudatában). A szerzők egy hét évvel ezelőtti kutatásra hivatkozva megállapítják, hogy a lakosságnak az a része, amely az átlagnál sokkal több orvosi szolgáltatást vesz igénybe, nem lesz számottevően egészségesebb. Hanson és Simler szerint tehát az orvoshoz nem feltétlenül azért járunk, hogy egészségünkről gondoskodjunk, hanem azt közöljük így a nagyvilággal, hogy gondoskodunk egészségünkről. Hasonló gondolatmenettel azt is levezetik, hogy a templomba járás célja nem annyira a hit gyakorlása, mint inkább a közösségben való feloldódás. Ennél is provokatívabbnak tartja Lanchester azt az elméletüket, hogy az iskola mindenekelőtt afféle idomítás céljára szolgál.

Azért lehetett oly kevés állatot háziasítani – indítja a gondolatmenetet jó messziről Hanson és Simler –, mert az állatfajok nagy többsége nem hajlandó az embert maga fölött állónak, falkavezérnek elismerni. Igen merész váltással úgy folytatják, hogy az emberek között is súlyos probléma ez. Vajon miért találják a munkaadók oly gyakran problematikusnak a fejletlenebb országokból érkező alkalmazottak foglalkoztatását? Azt tapasztalják, hogy gyakran nem jelennek meg időben a munkahelyen, furcsa babonák akadályozzák őket a munkavégzésben, nem szívesen fogadják a direkt utasítást, viszont ügyes célzásokkal könnyebben rá lehet őket venni valamire, és így tovább. A gazdag világban – magyarázza Hanson és Simler – a gyerekeket már iskoláskorban beidomítják a munkahelyi hierarchia elfogadására. Órákon át kell fegyelmezetten ülniük, uralkodniuk kell indulataikon, a csengő szavára ki kell menniük a folyosóra vagy be a terembe, sőt, még a szükségük végzéséhez is engedélyt kell kérniük. A pedagógusok szisztematikusan honorálják az engedelmességet, s arra is rászoktatják a gyerekeket, hogy a csoport nyilvánossága előtt méressék meg és osztályoztassák magukat. Tizenkét évi háziasítás megteszi a hatását.

Hogy ez miként kötődik az elmélet gerincéhez, miszerint cselekedeteinkkel mindenekelőtt jelzéseket adunk a külvilágnak arról, hogy milyen értékesek vagyunk, az nem világos. Hanem Lanchesternek a fő üzenet sem tetszik maradéktalanul. Mert hiszen azt jelenti, hogy nagyjából egyforma indítékaink a lényegesek, nem az a sok minden, amit segítenek létrehoznunk. Ezt már nem tudja elfogadni. Szerinte igenis az a fontos, hogy egyesek betegeket gyógyítanak, mások pazar katedrálisokat építenek vagy a világűr rejtelmeit kutatják. Apropó, világűr! Hanson és Simler úgy fejezi be a könyvét, hogy a sok önző indítékkal „végül mégiscsak sikerült eljutnunk arra az istenverte Holdra”. Hát mégiscsak a teljesítmény a fontos?

Lanchester valamiért evidenciának tekinti, hogy Hansonék elmélete közgazdasági természetű, mindenesetre felhozza néhány közgazdász példáját is arra, hogy milyen vonzó dolog egyetlen tényezőre visszavezetni az éppen vizsgált jelenségeket. Szerencsére a bölcsészek szerteágazóbbnak látják az okokat.  Vagyis Lanchester kimondatlanul ugyan, de nemleges választ a cikke címében feltett kérdésre, hogy létrejöhet-e igaz barátság közgazdászok és bölcsészek között.