„Bármennyire félelmetes is a civilizációk közötti összecsapás, saját civilizációnk összeroppanása az igazi fenyegetés” – olvassuk Seth Cropsey és Harry Halem neokonzervatív biztonságpolitikai szakértők esszéjét az American Interestben. A cikk a civilizációk összecsapását jövendölő huntingtoni tézis 25. évfordulójára emlékező esszésorozat része.

Samuel Huntington 1993-ban publikálta a civilizációk összecsapásával kapcsolatos tézisét, három évvel később pedig monográfia formájában is közreadta. Az elmélet nagy port kavart, mert nemigen illett a kor geopolitikai elméletei közé, szembeszállt ugyanis a demokrácia globális győzelmét jósló nézetekkel csakúgy, mint a nemzetállami szuverenitást hirdetőkkel. Huntington úgy látta, hogy a széles értelemben felfogott kultúra fogja meghatározni a világpolitika alakulását. Nem alakul ki egységes kultúra, nem lesz minden állam demokratikus, a nemzetállamok szuverenitása mégis csökkenni fog, mert a nemzetállamok kénytelenek lesznek kulturális alapon szoros szövetségbe tömörülni. Bár a tézis a 2001-es terrortámadások után igen népszerűvé vált, és az elmúlt évek migrációs válsága kapcsán is előszeretettel idézték, a politikatudomány csak korlátozottan vette komolyan, mondván, hogy a világot viszonylag jól elkülönülő homogén civilizációs területekre osztó megközelítés fogalmi szempontból zavaros és leegyszerűsítő, és empirikus tekintetben is igazolhatatlan.

Cropsey és Halem elismerik, hogy a liberális demokrácia globális győzelmének a kilencvenes években széles körben elfogadott jóslata nem vált valóra. A világ ma sokkal inkább fest úgy, mint ahogyan Huntington negyedszázada jövendölte: a kulturális sajátosságok fontosabbak a politikában, mint korábban sokan hitték. Mint a recenzensek részletesen kifejtik, Huntingtonnak abban is igaza lett, hogy a nagyhatalmi rivalizálás visszatér, és a fejlett demokráciák komoly kihívóra akadnak az egymással szövetséges keleti, nem demokratikus hatalmakban, elsősorban Kínában és Oroszországban.

A tézis legfontosabb jövendölése azonban nem valósult meg – folytatja Cropsey és Halem. A globális politikát továbbra sem az elkülönülő, kulturális értelemben vett civilizációk határozzák meg. Kétségtelen, hogy a geopolitikában fontos szerepe van a civilizációs értékeknek, ám nem pontosan úgy, ahogyan azt Huntington feltételezte. A Nyugat és a Kelet szembenállása nyilvánvaló, és nem magyarázható pusztán érdekkülönbségekkel. Huntington azt is jól gondolta, hogy a köztes területeken, egyebek között Kelet-Európában, a két szemben álló civilizáció között ingadozó régió jön létre.

Mégis túlzás lenne azt állítani, hogy a civilizációs törésvonalak a kizárólagos, vagy akár a legfontosabb meghatározói a nemzetközi kapcsolatoknak. Huntington elméletéből vajmi kevés vált valóra Afrikában és Dél-Amerikában. Ezekben az egységes civilizációs zónákban nyoma sincs a politikai egységnek. A háború szaggatta iszlám világban pedig még kevésbé.

Huntington elméletének legnagyobb vakfoltja, hogy nem képes számot adni az egyes civilizációkon belüli kulturális összecsapásokról. Márpedig az elmúlt évek politikájában egyre fontosabb a civilizációkon belüli kultúrharc – írja Cropsey és Halem. A politikusok által előszeretettel emlegetett civilizációs harc elsősorban belharc: a külső, civilizációs ellenségkép a belső ellenfelek legyőzésének eszköze. A kultúrharc – vélik a recenzensek – hovatovább még a korábban viszonylag homogén civilizációkat is szétszakítja. Ez pedig szintén ellentétes Huntington elméletével, amely azt feltételezte, hogy a civilizációk egyre egységesebbek lesznek.