„A sárgamellényesek a legitim gazdasági sérelmeket vegyítik a szélsőjobboldali politika legaljával. A francia baloldal pedig boldogan követi őket” – írja Párizsból Alexander Hurst a baloldali New Republicban.

A franciaországi sárgamellényes tüntetők többsége baloldali ugyan, csakhogy minden politikai erő, így a radikális jobboldal és a szélsőbaloldal egyaránt megpróbálja meglovagolni a kormányellenes elégedetlenség hullámát. Közvélemény-kutatások szerint a tüntetők körében a radikális jobboldali Marine Le Pen és a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon a legnépszerűbb politikus. És persze boldog-boldogtalan magára ölti a sárga mellényt, ezzel is nyomatékot adva mindenféle, a tüntetőkével nem feltétlenül azonos tőről fakadó dühének és elégedetlenségének. Hurst több olyan esetet idéz, amelynek során sárga mellényt viselő személyek náci karlendítéssel köszöntek, vagy antiszemita gesztusokat, kijelentéseket tettek. A közéletben egyre inkább terjednek az összeesküvés-elméletek. A francia baloldali értelmiség hetilapja, a Le Nouvel Observateur attól tart, hogy a tüntetők egyre inkább a szélsőjobbra tolódnak. Kezdettől fogva akadtak csoportok, amelyek erőszakkal akartak nyomatékot adni követeléseiknek. Vannak, akik a katonaság hatalomátvételét sürgetik, a sárgamellényesek egyik ismert alakja pedig élő adásban szólítja fel híveit a tévészékház elfoglalására.

Hurst nem rejti véka alá, hogy rokonszenvezik a tüntetők számos követelésével. A szélsőjobboldalt azonban elutasítja (a szélsőbalt nem). És ez nagy dilemma elé állítja. „Hogyan tüntethetünk úgy Macron reformista liberalizmusa ellen, hogy közben nem ássuk alá a liberális demokráciát?” Pontosabban fogalmazva: együtt tüntethetnek-e a baloldaliak a szélsőjobboldallal?

Hurst szerint a válasz: nem. A baloldal azonban úgy döntött, hogy az általa neoliberálisnak ítélt Macron ellen akár az ördöggel is szövetkezni kell – írja Hurst. Valójában azonban nem a mérsékelt baloldalt ostorozza, hanem a radikális baloldal vezérét, Mélenchont, aki a sárgamellényeseket a nép képviselőjének tekinti, és csodálja őket, jóllehet Hurst szerint szélsőjobboldali befolyás alatt állnak. (Hurst cikke elején még elismerte, hogy többségük baloldali.) Ezek után felidézi, mit írt Hannah Arendt arról, hogy az elit képes önsorsrontóan  bálványozni a tömegeket. Arendt A totalitarizmus gyökereiben azt állította, hogy a németországi nácik és a szovjet kommunisták hatalomra jutását egyaránt a rendszerkritikus értelmiség és a tömeg egymásra találása készítette elő. Az értelmiség az általa feltüzelt tömeg segítségével hatalomra jutott, ám nemcsak kormányt, hanem rendszert is buktatott, és végső soron szétverte a demokratikus jogállamot. Más kérdés, hogy a mai Franciaország radikális pártjai egyik oldalon sem akarnak diktatórikus rendszert, szöges ellentétben a hajdani nácikkal és bolsevikokkal.