„A sárgamellényesek mozgalmában mindenféle szerzet részt vesz. Baloldaliak, jobboldaliak egyaránt. Az értelmiséget azonban két szembenálló táborra osztja az ügy” – írja Nicolas Truong a Le Monde-ban.

Ami azt illeti, a mozgalom résztvevőinek csaknem kétharmada baloldali. Ezt mérték több egyetem kutatói egy közös felmérésben, amelynek keretében országszerte kérdőíveket töltettek ki az utakat lezáró tiltakozókkal. 16 százalékuk szélsőbaloldali, 46 százalékuk pedig jelző nélkül baloldali. Az eredményt a Libération, a párizsi balos lap tette közzé. A főszerkesztő azonban úgy látja, hogy leginkább a radikális jobboldal profitált a november eleje óta tartó sárgamellényes tiltakozásból, mivel ez idő alatt a Nemzeti Tömörülés tábora 22-ről 25 százalékra nőtt a közvéleménykutatásokban. (Igaz, Marine Le Pen pártja 2014-ben, az európarlamenti választáson több mint 25 százalékot szerzett, és már akkor is az első helyen végzett.)

A tiltakozás társadalmi hátteréről lényegében nincs vita. A szerzők általában úgy látják, ahogy a Metazinban bemutatott Pierre Merle szociológus is: az alsó-középosztály lázadt fel. A benzin adójának emelése azért érintette érzékenyen, mert a városokon kívül él és a két autó a család életmódjának létfontosságú kelléke. Azóta Macron elnök felfüggesztette az adó bevezetését, de ettől nem csitultak a tiltakozások. Ezek után az elnök minimálbér-emelést is bejelentett, valamint megígérte az átlagnyugdíj társadalombiztosítási járulékának eltörlését, de ez sem volt elég. Vagyis általános elégedetlenségről van szó, és a benzinár csak az utolsó csepp volt a pohárban. A Metazinból is ismert Christophe Guilluy település-szociográfus már öt éve megírta, hogy a vidékiek elfordulnak a politikától, mert egyre többen érzik úgy, hogy a politikusokhoz semmi közük. Két éve megjelent könyvében pedig azt fejtette ki, hogy a tizenhat francia nagyvárosban kimutatható a fellendülés, ezek azonban szigetek, és nem húzzák felfelé az országot, hanem elszigetelődnek tőle, és egyben a lakosság többségétől. A szigeteken kívül hanyatlás van. 

Éric Zemmour a Le Figaróban szembeállította egymással a vidéki kisembert, akit a sárgamellényesek képviselnek, a baloldali nagyvárosi felvonulókkal, akik novemberben a nők elleni erőszak ellen tüntettek, és megállapította, hogy két Franciaország van, s ezek képtelenek szót érteni egymással.

A populista baloldal ideológusa, Chantal Mouffe filozófus ezzel szemben úgy nyilatkozik a Libérationnak, hogy a népi elégedetlenségnek csak akkor van esélye a politikai áttörésre, ha össze tud fogni a városi mozgalommal, és itt kifejezetten a nőtüntetésre utal. A talán leghíresebb francia közíró, Bernard-Henri Lévy viszont veszedelmes poujadista mozgalomnak nevezi a sárgamellényesekét. (Pierre Poujade az ötvenes évek közepén kisvállakozók adóellenes mozgalmának szervezője és vezetője volt.) Sőt, kifejezetten támogatásáról biztosítja Macron elnök „harcát” az őt a barna és a vörös veszélyre egyaránt emlékeztető lázongókkal szemben. Daniel Cohn-Bendit, a hajdani 68-as diákvezér, aki ma szintén Macron támogatója, ugyancsak attól tart, hogy a vezér nélküli spontán mozgalom tekintélyuralmi irányba fordulhat.

Alain Finkielkraut filozófus, a Metazin régi ismerőse nem zárja ki, hogy a sárgamellényesek jobb híján Marine Le Pen táborát erősítik majd, de alapjában támogatja őket. A politika megfeledkezett Franciaországnak erről a nagy jelentőségű részéről – ezek az emberek kimaradtak az elmúlt évtizedek fejlődésének jótéteményeiből, joggal tiltakoznak tehát. Annie Ernaux írónő pedig azt írja a Teleramában, hogy a progresszív párizsi értelmiség a királyi pózban előszeretettel tetszelgő Macron elnököt támogatja, a tiltakozóktól viszont idegenkedik, mert nem az ő nyelvét beszélik, és nem az ő divatos problémáit feszegetik.