„A nacionalizmus nem irracionális érzület, és nem száműzhető felvilágosító munkával a mai politikából. Annak egyik alapvető elve ugyanis, és sokkal szélesebb körben elfogadott elv, mint bírálói hinnék” – szól hozzá a Foreign Affairs hasábjain az Európa-szerte dúló nacionalizmus-vitához Andreas Wimmer, a Columbia Egyetem politológia- és szociológiaprofesszora.
Európában rosszul cseng a nacionalizmus szó, Amerikában kevésbé. Tajvant egészen a Kínai Népköztársaság elismeréséig nacionalista Kínának nevezte az amerikai sajtó, manapság pedig Trump elnök büszkén nevezi magát nacionalistának. Vagyis a nacionalizmusnak több, nagyon különböző jelentése lehet. Wimmer svájci létére eltekint ettől: nála a nacionalizmus egyszerűen azt jelenti, hogy a közhatalom a nemzeti közösség akaratából meríti legitimitását, és feladata a nemzeti érdek szolgálata. Meg is állapítja, hogy ebben voltaképp mindenki egyetért, annál furcsább viszont, hogy például Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnök januárban „ideológiai méregnek” nevezte a nacionalizmust, Macron francia elnök pedig egyértelműen Donald Trumpra utalva „a hazafiság elárulásának” minősítette.
Wimmer szerint nagy tévedés a nacionalizmust a jobboldalisággal azonosítani, annál is inkább, mivel maga a demokrácia is a nacionalizmus talaján jött létre. Ahogy a jóléti állam és a közoktatás is. Valamennyi azon a konszenzuson alapul, hogy az államot alkotó nép tagjait közös célok és kötelezettségek fűzik egybe. Igaz, a nacionalizmus liberális, fasiszta-náci, illetve marxista politikai rendszerekben egyaránt megnyilvánult, de a nácizmussal azonosítani nagy melléfogás, hiszen a náci és a japán megszállás elleni felszabadító küzdelmekben is döntő szerepet játszott. Továbbá a gyarmatok felszabadítási törekvéseiben.
1900-ban nagyjából 35 nemzetállam volt a Földön, 1950-ben az államok 70 százaléka tartozott a nemzetállamok közé, ma pedig Wimmer alig féltucatnyi államalakulatot sorol más kategóriába, a teokráciák, illetve a (nem alkotmányos) monarchiák közé. A nemzetállam szerinte azért vált oly népszerűvé, mert az első nemzetállamok – Franciaország, az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok, Hollandia – sikeresebbnek bizonyultak a többinél, és a sorozott hadsereg révén katonailag is nagyobb erőt képviseltek. Wimmer tehát az államok döntő többségét, így az egyes régióknak kisebb-nagyobb autonómiát biztosító többnemzetiségű államokat is nemzetállamnak tartja.
Nem vitás, a nemzeti törekvések gyakran háborúkba torkolltak, például a nemzetállamok egyharmada függetlenségi háborúban jött létre. Gyakori eset volt az etnikai tisztogatás, például a balkáni háborúk idején az oszmán uralom alól felszabaduló országokból milliónyi muzulmánt űztek el; az első világháborúban a Török Birodalom területén zajlott le az örmények tömeges lemészárlása, majd a szintén etnikai tisztogatással felérő és szintén erőszakos jellegű török–görög lakosságcsere. A második világháborúban a zsidóság elleni kegyetlenkedések egészen a holokausztig fajultak, majd németek millióit telepítették ki a náci megszállás alól felszabadított országokból.
Svájc példája azt mutatja azonban, hogy különböző nemzetiségek is alkothatnak összetartó nemzetet, vagyis a feladat a mai világban az lenne, hogy a kirekesztő nacionalizmus helyett az elfogadót erősítse a világ. Hogy a volt gyarmatokon ez miképp valósulhat meg, arról Wimmer professzor csak annyit árul el, hogy semmiképp sem szabad a külföldnek átvennie az irányítást. Afganisztánban például népszerűbbek az intoleráns tálibok, mint tizenöt évvel ezelőtt. A nyugati világban más a feladat, ott a fehér, többnyire fizikai munkából élők úgy érzik, hogy valamikori képviselőjük, a baloldal a bevándorlás és a szabad kereskedelem támogatójául szegődött, a liberális elit pedig a margóra szorította őket, mert nem feleltek meg a nemi és származási sokszínűség ideálképének. Nem véletlen a populisták növekvő népszerűsége. Nem ők fedezték fel, hogy az államnak mindenekelőtt „a nemzet magvát” alkotó rétegeket kell szolgálnia. Ez mindig is „a nemzetállam szövetének lényegi eleme volt”.