„Mi teszi az embereket hajlamossá az álhírek és a téves információk elfogadására? És hogyan tehetnénk ez ellen?” – teszi fel a millió dolláros kérdést két pszichológus, Gordon Pennycook és David Rand a New York Times tudományos rovatában.

Az álhírek terjedésére két ismert magyarázat van. Az egyik szerint azért terjednek olyan könnyen az álhírek, mert elfogultan viszonyulunk az információkhoz. Az új információkat meglévő ismereteink fényében értelmezzük. Vagyis akarva-akaratlan is meglévő világképünk megerősítésére és igazolására igyekszünk használni őket. Ezért gyakran még a hitelesen cáfolt álhíreket is hajlamosak vagyunk igaznak tartani. Sőt, a cáfolatok olykor még erősítik is az álhírek elfogadottságát. Pennycook és Rand kutatásokat idéznek, amelyek arra világítanak rá, hogy minél okosabbak vagyunk, annál könnyebben csűrjük-csavarjuk úgy a tényeket, hogy azok saját világnézetünket erősítsék. Ezen elméletek szerint a racionalitás sem véd meg az álhírektől, sőt, még inkább segíti is a terjedésüket.

A másik, és talán kevésbé borúlátó magyarázat szerint az álhírek a kritikai gondolkodás hiánya, vagyis a kognitív lustaság miatt olyan hatékonyak. Ahelyett, hogy józan eszünket használnánk, intuíciók alapján döntjük el, hogy mit hiszünk el, és mit nem. Pennycook és Rand kísérletei ezt a megközelítést erősítik. Kutatásaik arra engednek következtetni, hogy azok, akik nem zsigeri alapon ítéltek, hanem vették a fáradságot, és elgondolkoztak az elébük tett állításokon, jóval nagyobb arányban utasították el az álhíreket.

Mindebből pedig az következik, állítja Pennycook és Rand, hogy a józan ész használatával mégiscsak van esélyünk szembeszállni az álhírekkel. A kérdés már csak, hogyan lehet arra ösztönözni az embert, hogy a józan eszét használja, és ne zsigeri benyomások és már meglévő meggyőződései alapján ítélje meg az új információkat. Legalább akkor, amikor erre esélye van. Hiszen az álhírek egy része azért lehet sikeres, mert nem rendelkezünk kellő ismerettel ahhoz, hogy leleplezhessük őket.