„A hatalomból kiszorulók mindig is hajlamosak voltak bedőlni a paranoiás fantazmagóriáknak. Most azonban már vezető politikusok is csatlakoztak hozzájuk” – írja Elizabeth Kolbert, a New Yorker publicistája két közpolitika professzor könyvét ismertetve. Russell Muirhead és Nancy L. Rosenblum Sokan állítják, avagy újfajta összeesküvés-elméletek rombolják a demokráciát című monográfiája márciusban jelent meg.
Futóbolondok mindig is voltak, sőt, a modern tudomány legnagyobbjai is előszeretettel adtak hitelt ma már nevetségesnek tűnő elképzeléseknek. Ami nem is meglepő, hiszen az elméletgyártás a világ megismerésének módszere. Az összeesküvés-elméletek azonban nem pusztán alaptalan feltételezések, hanem valamilyen titkos, ártalmas, cselszövésről szőtt híresztelések. Amerikában különösen nagy hagyományuk van: az amerikai összeesküvések történeti enciklopédiája két kötetre valót gyűjtött egybe.
Persze az összeesküvés-elméletek ma is virágoznak. Szinte minden cáfolatnak ellenállnak, hiszen mindig lehet úgy finomítani őket, hogy a tények ne fogjanak rajtuk. Mint Kolbert felidézi, 2016-ban egy amerikai férfi fegyverrel rontott be egy pizzériába, hogy leleplezze a jobboldali fakenews-gyárak által kitalált gyerekkereskedő-láncot, amelyet állítólag Hillary Clinton és társai működtettek éttermek pincéjében. Persze semmit sem talált, ám ebből ő maga és sokan mások is azt a következtetést vonták le, hogy még nagyobb a baj, mint hitték: a demokrata párti gyerekkereskedők neszét vették az akciójának, és eltüntették a nyomokat.
Richard Hofstadter már fél évszázada értekezést szentelt a paranoid amerikai politikai stílusnak. Ám most mintha minőségi és mennyiségi szempontból is új korszak kezdődne. Korábbi felmérések szerint a kevésbé iskolázottak és az alacsonyabb jövedelműek hajlamosabbak hitelt adni az összeesküvés-elméleteknek. Terjedésüket jelentősen segíti az internet, ahol mindenki szerkesztői kontroll és egyéb cenzúra nélkül a legnagyobb képtelenséget is névtelenül teheti közzé. A virtuális világ a holdkórosok egymásra találását is megkönnyíti. A YouTube és az egyéb, hirdetésből élő oldalak előszeretettel tukmálják a felhasználókra az algoritmusok szerint kinek-kinek a világnézetéhez illő összeesküvés-elméleteket. Az összeesküvés-elméletek hívei az internetnek hála mára létrehozták a „falubolondok globális hálózatát”.
Muirhead és Rosenblum azonban nemcsak az internetet és a futóbolondokat okolják az összeesküvés-elméletek terjedéséért. Abban látják az elmúlt évek újdonságát, hogy az összeesküvéseket már nem holdkóros szekták, hanem vezető politikusok szolgáltatják. A szerzők, csakúgy mint Kolbert, a főbűnösnek Donald Trump amerikai elnököt és az alt-jobboldalt tartják. Azzal vádolják az amerikai elnököt, hogy az összeesküvés-elméletek terjesztésével meggyengíti a demokráciához szükséges intézményi bizalmat, és tovább mélyíti a megosztottságot.
Recenziójában Kolbert megemlíti, Trump elnök a „hatalmát az összeesküvés-elméleteknek köszönheti”. Elismeri, hogy bár nincs semmilyen bizonyíték Trump és az oroszok közötti összejátszásra, nagyon gyanúsnak találja a dolgok ilyetén egybeesését, és arra szólítja fel olvasóit, hogy nyissák ki végre a szemüket, és lássák meg a valóságot. Ezzel Kolbert – a fősodorhoz tartozó sajtó jeles képviselőivel egyetemben – szemléletes példát szolgáltat az általa is sokat bírált összeesküvés-elméletek működésére.