„Franciaországban 1945 óta nem volt különbség privatizáció dolgában a baloldal és a jobboldal között” – írja a Le Monde vitarovatában Michel Margairaz történész.
A háború után a kommunista baloldal és a de Gaulle tábornok vezette jobboldal egyetértésével nagy állami szektort hoztak létre, sőt, még állami tervbizottságot is felállítottak. Igaz, elvben a természetes monopolhelyzetekre, például az energiaszolgáltatókra terjedt ki az államosítás (kivéve a Renault-műveket: ott az volt az indok, hogy a tulajdonosok együttműködtek a náci megszállókkal). 1981-től a szocialista François Mitterrand elnöksége alatt ismét volt egy államosítási hullám, ezúttal a versenyszektorban: a honi piac védelmében és a munkanélküliség csökkentésének jelszavával államosítottak öt nagy ipari vállalatcsoportot és harminckét bankot. A kilencvenes évektől megfordult a szél, azóta minden kormány privatizál.
Ezúttal Macron elnök Franciaország Lendületben nevű pártja kétharmados többséggel tudta elfogadtatni a törvénycsomagot, amely előírja a három nagy párizsi repülőtér többségi részvénycsomagjának eladását, és hetven évre koncesszióba adná a három repülőtér üzemeltetését. Baloldali és jobboldali képviselők együtt kérték az Alkotmánytanácsot, hogy vétózza meg a jogszabályt, s arra hivatkoztak, hogy a főváros teljes nemzetközi légiforgalmát ez a három repülőtér bonyolítja. Az Alkotmánytanács elvetette az indítványt, mondván, hogy van az országban rengeteg más repülőtér is, továbbá nem a légiút az egyetlen lehetőség Párizs megközelítésére. Közben viszont ugyanez az Alkotmánytanács engedélyezett egy népszavazási aláírásgyűjtést a terv ellen. Ez lesz egy új (tizenegy éve bevezetett) népszavazás-fajta első próbája. Mint a Metazinban a sárgamellényesek követelései kapcsán már szó volt róla, Franciaországban „alulról” nem kezdeményezhető népszavazás. A népszavazás intézményét 1958-ban vezették be, de csakis az elnök írhatta ki a kormány kezdeményezésére, és csak jogszabályok jóváhagyása céljából. Tizenegy éve iktatták törvénybe az együttes kezdeményezésű népszavazást: ehhez a képviselőházi és szenátusi tagok egyötödének, majd a választópolgárok egytizedének aláírására van szükség. Nos, a törvényhozásban ez a szám bőven összejött, az Alkotmánytanács alkotmányosnak ítélte a kérdést, hogy közintézmények maradjanak-e a párizsi repülőterek (valójában csak 50.5 százalékot tesz ki az állami tulajdonrész), és most négy és negyedmilliónyi francia választópolgár aláírását kell megszerezni: igaz, interneten is lehet csatlakozni. Erre kilenc hónapot ad a törvény, és addig persze nem adható el a repülőterek állami tulajdonrésze: de ki is licitálna rá ilyen bizonytalan helyzetben?
Éppenséggel van rá kiszemelt vevő, a Vinci nevű nagyvállalat, amely világszerte vagy félszáz repülőteret üzemeltet. Az Europe 1 tévécsatorna honlapján Nicolas Barré, a Les Échos gazdasági hetilap főszerkesztője megemlíti, hogy London egyik repülőtere, a gatwicki a Vinci tulajdonában van (tehát még csak nem is az üzemeltetésre kapott jogot a francia társaság), és megjegyzi, hogy úgy látszik, a Vinci sem próféta a maga hazájában.
Paul-Adrien Hyppolite közgazdász a Le Monde véleményrovatában cáfolja az ellenzők állítását, hogy a nagy repülőterek jellemzően állami tulajdonban vannak. Megemlít hét nagy repülőteret, amelyet magáncégek igazgatnak, majd összehasonlítja London spanyol cég által üzemeltetett heathrow-i repülőterét a párizsi Charles de Gaulle-lal, és megállapítja, hogy a párizsi nagy repülőtér a kiadások 20 százalékát fordítja a szolgáltatás javítására, a heathrow-i pedig 35 százalékát. Meg is látszik az utasok elégedettségi mutatóiban. A Heathrow a 8. helyezett a világrangsorban, a Charles de Gaulle a 35. helyen áll.
Jean-Christian Tisserand közgazdászprofesszor ugyanott úgy számol, hogy ha a tervezett 9 milliárd euró eladási árat az állam, mint mondja, 2.5 százalékos évi hasznot hozó kötvényekbe fekteti, akkor valamivel növeli ugyan évi bevételét, de ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a következő két és fél évtizedben megkétszereződik a légiforgalom Párizs körül, akkor már súlyos veszteség éri az államot.
A vita azonban csak most kezdődik, s legalább addig tarthat, amíg az aláírások gyűlnek. Ha pedig meglesz a négy és negyedmillió aláírás, akkor egészen a népszavazásig folytatódhat.