„Az Egyesült Államok és Kína közötti feszültség veszélyezteti a globális békét és jólétet. Harmadik felek aligha állíthatják meg a konfliktust, de azért nekik is vannak eszközeik a védekezésre. Ha a nagyhatalmak kilépnek a multilaterális kereskedelmi egyezményekből, akkor mások vehetik át a helyüket. Együttesen ők is jelentős hatalommal bírnak. Persze ehhez szükséges, hogy lépni merjenek” – intézi Martin Wolf tanácsát elsősorban az EU-hoz a Financial Times hasábjain.
A Washington és Peking közötti kereskedelmi konfliktus egyre inkább eszkalálódik. Egyes elemzők már egyenesen attól tartanak, hogy az erősödő protekcionizmus folyományaként akár a harmadik világháború is kirobbanhat. De abban a kevésbé pesszimista elemzők is egyetértenek, hogy megállapodás híján a kereskedelmi háborúnak súlyos következményei lesznek a globális gazdaságra és a nagyhatalmi erőviszonyokra nézve. Érdekes módon a véleményvezérek többsége párt- és ideológiai hovatartozástól függetlenül alapvetően indokoltnak látja Trump elnök kemény fellépését Kínával szemben. A nacionalista jobboldali konzervatívok üdvözlik az amerikai munkahelyek védelmét – pedig a kínai importra kivetett vámok a gyártást a távol-keleti országba kiszervező amerikai vállalatokat is sújtják. Sőt, még a globalizáció- és piacpárti liberálisok is elismerik, hogy az újabban a globális szabad kereskedelem védőbástyájaként fellépő Kína kijátssza a világkereskedelmi megállapodásokat: nem veti meg az ipari kémkedést, sárba tiporja a szabadalmi jogokat, és mindenféle módon nehezíti a nyugati vállalatok kínai térnyerését, miközben saját iparát és szolgáltatásait jelentős állami segítségben részesíti a belső és a külső terjeszkedést elősegítendő, hogy aztán a növekvő jólétet tekintélyelvű hatalmának bebetonozására használja. A globalista neoliberális nézeteiről ismert Thomas Friedman mindezek fényében úgy gondolja, hogy Peking jócskán rászolgált Trump elnök válaszcsapásaira.
Wolf is azt jósolja, hogy a kereskedelmi háború átrajzolja a geopolitikai erőviszonyokat. Amerika és Kína egyaránt mindent elkövet majd annak érdekében, hogy szövetségi rendszert építsen ki, és szövetségeseit elvágja riválisától. Ezért Európa államainak is dönteniük kell, melyik oldalt támogassák. Wolf azt javasolja, hogy Európa lépjen szövetségre Japánnal és más országokkal, s így teremtsen magának biztos globális piaci hátteret. Ha sikerülne erős szövetséget létrehozniuk, azzal mindannyian nyernének, miközben Amerika és Kína egymást gyengítené.
A Miszter Végítéletként ismert Nouriel Roubini közgazdász kevésbé optimista Európa lehetőségeit illetően. Roubini szerint a történelem arra tanít, hogy a gazdasági erőviszonyok átrendeződése rendszerint háborúhoz vezet. Ennél azonban közelebbi fenyegetés a kereskedelmi háború eldurvulása. Roubini, aki tizenegy éve megjósolta a pénzügyi világválságot, kétli, hogy a két nagyhatalom hagyni fogja a kétkulacsos politikát, és eltűri, hogy szövetségesei a másik oldallal is megpróbáljanak jó viszonyt kialakítani. Lucrezia Pogetti, az európai–kínai kapcsolatok szakértője pedig attól tart, hogy egységes uniós Kína-politika hiányában Peking igyekszik majd továbbra is a maga érdekeit szolgáló viszonyt kiépíteni azon európai államokkal, akik szóba állnak vele. Más kérdés, hogy ha egyszer nincs egységes európai magatartás, akkor vajon mi mást is tehetnének az egyes Uniós tagállamok, mint hogy kétoldalú megállapodásokat kötnek Pekinggel.