„Az elmúlt évtizedek nagy demográfiai és társadalmi változásainak, valamint a digitális forradalom sikerének dacára olybá tűnik, hogy időbeosztásunk tekintetében nem történt drámai változás” – olvassuk a Literary Review-ban Helen Pearson recenzióját Jonathan Gershuny és Oriel Sullivan oxfordi szociológusok Mivel is töltjük napjainkat című könyvéről.  

John Maynard Keynes már a múlt század harmincas éveiben azt gondolta, hogy a modern technikának hála, hamarosan általánossá válhat a jólét és jelentősen csökkenhet a munkával töltött idő. Nem így lett: a fejlett világ polgárai, különösen a magasabb beosztású munkavállalók továbbra is sokat dolgoznak. A sok munka sok stresszel jár, ami mentálhigiénés problémákat okoz, és tönkreteszi a családokat.

Legalábbis ezt állították az elmúlt évek kutatásai. Azt is kimutatták, hogy még a hétköznapok megkönnyítését hivatott technológiai fejlesztések is inkább csökkentik, mintsem növelik a szabadidőt. Gershuny és Sullivan adatai azonban ellentmondanak a fenti téziseknek. A munkával eltöltött időre vonatkozó fent idézett kutatások szinte kizárólag kérdőíves adatgyűjtésen alapulnak. Az oxfordi kutatók viszont hatalmas munkanapló-adatbázisokat dolgoztak fel. Ezek sokkal pontosabban tükrözik a munkával eltöltött időt, mint az utólagos és csalóka önbevallás. A munkanaplók tanúsága szerint az emberek jóval kevesebbet dolgoznak, mint amennyit utólag bevallanak. Sőt, összességében csak nagyon kis mértékben változott a munkaidő, a házimunka és a szabadidő aránya. A legnagyobb változás az, hogy a nők kevesebb időt töltenek házimunkával (bár még mindig többet foglalkoznak a gyerekkel, takarítanak és főznek, mint a férfiak), és hogy ezzel párhuzamosan több időt töltenek fizetett munkával.

„A szerzők lerombolják a mítoszt, miszerint az emberek sokkal elfoglaltabbak, mint korábban” – foglalja össze Pearson a könyv üzenetét. Csakhogy ezzel újabb kérdést vet fel. Mi magyarázza, hogy jóval több munkával töltött órát vallanak be, mint amennyit valójában azzal töltenek?

Pearson több lehetőséget is megpendít. Az állandó internetelérésnek és a mobiltelefonnak hála, a munkaidő sosem ér véget, ezért úgy érezzük, mintha állandóan dolgoznánk. Azt is valószínűsíti, hogy sokan szándékosan túlozzák el a munkaidő hosszát. A szekuláris munkakultusz hovatovább státuszszimbólummá vált: a gazdagság jele már nem a tétlen dőzsölés, hanem egyre inkább az aktív élet és a karrier. Aki sokat dolgozik, az fontos ember, a dologtalanság nemcsak a lustaság, hanem a fölöslegesség és a sikertelenség jele. Pearson árulkodónak tartja, hogy az önbevallások szerint kétszer annyi időt töltünk sporttal, mint valójában, amitől szintén társadalmi megbecsülésünk erősödését reméljük.