„Minden kornak megvan a maga mítosza, amely keretbe foglalja az egyes ember és a közösségek életét. A mai kor mítosza még megfogalmazásra vár” – írja Mauro Magatti, a milánói Katolikus Egyetem szociológiatanára.

A modern liberális globalizációs mítosz a nyolcvanas években kezdett utat törni magának, és a berlini fal leomlásával uralkodóvá vált. Alapértékei egyrészt az egyén teljes autonómiája, másrészt a korlátlan globalizáció voltak. Az egyén vette át a korábbi mítoszokban elsőrendűnek számító közösség szerepét, a piac pedig az állam funkcióját.

Az elmúlt tíz év során ez a mítosz lassanként elporladt – állítja Magatti. A többség csalódott az egyetemes boldogsággal kecsegtető ígéretben. Ma is akad azonban néhány „nosztalgikus lélek”, aki hisz benne. Különösen a tehetősek, a jól képzettek és az ötven éven felüliek körében, a nagyvárosok drágább övezeteiben. Ezek azonban csak szigetek. A mítosz válságát jelzi a tudomány iránt egyre terjedő bizalmatlanság, a képtelen tudománytalan magyarázatok, módszerek térhódítása. Ez persze csak az eddigi uralkodó mítosz bukásának kísérőjelensége.

De miben áll majd az új mítosz? Abban hasonlítania kell a régire, hogy értelmes keretbe foglalja életünket, abban viszont nem, hogy más megoldóképletet kell keresnie és nem szabad a technikai-üzleti globalizációtól remélnie problémáink megoldását. Magatti professzor úgy tapasztalja, hogy a világ a vallásban keresi azt a kötőanyagot, amely az egyén és a kisebb-nagyobb közösségek életét képes összefogni. Az eredménytől egyelőre nincs elragadtatva. Az iszlám országokban „múltba forduló” vallásosságot tapasztal. Kínában a konfucianizmus reneszánszát tekinti jellemzőnek. Oroszországban feltűnő a szekuláris vezető réteg és az ortodox klérus kapcsolatainak erősödése. Amerikában protestáns fundamentalista csoportok jelentős szerepet játszanak Trump elnök vagy Bolsonaro brazil államfő táborában. Konzervatív katolikus tábor játszik szerepet a francia Nemzeti Tömörülés, az olasz Liga és a magyar kormánypártok megerősödésében. A Brexit sokrétű hátterében is ott a vallásosság, mint a folyamat egyik jellemző eleme. Mindezek a jelenségek azonban túlságosan sokfélék ahhoz, hogy az új mítoszt ki lehetne hámozni belőlük.

Magatti nem mondja ki, de határozottan érzékelteti, hogy ezeket a válaszokat nem látja elég vonzónak. Úgy fogalmaz, hogy nagy a másik véglet csábítása. Ő nagyobb szerepet szánna az új mítoszban az egyes közösségek nemzetközi kötelékeinek. Mindenesetre nem kétli, hogy a globalizációs mítosz válságából le kell vonni a tanulságot. Elsősorban arra gondol, hogy az új mítosz nem alapulhat olyan abszolútumokon, mint az előző. Az egyén kizárólagossága és a korlátlan növekedés hite tarthatatlan, mint minden abszolút tézis a mindennapi életben. Alapelveket azonban meg lehet fogalmazni. Például, hogy az egyén csak a közöség, a társadalom keretében életképes, s hogy a társadalmak egy világméretű kapcsolatrendszerben működnek. Továbbá, hogy a gazdaság fenntarthatatlan, ha nem érvényesül benne társadalmi igazságosság és környezeti tudatosság. Végül pedig, hogy egyetlen nemzedék sem lehet sikeres, ha nem vesz tudomást az előző és a következő nemzedékekről. A következő néhány évben eldől, mi kerül bele mindebből az új mítoszba. Mert hogy lesz új, abban Magatti nem kételkedik.