„Kínában hetven éve diktatúra van. Tévedtek, akik azt hitték, hogy a jólét és az internet demokratikus fordulatot indít el. Nem így lett, hanem Kína a mesterséges intelligencia segítségével fenntartott techno-totalitárius állam lett. Nemcsak újfajta állam jött létre, hanem újfajta ember is, aki internalizálja az állami kontrollt és megfigyelést. És éppen ez volt a cél, hiszen így az állami hatóságoknak nem is szükséges beavatkozniuk, az állampolgárok maguk igazodnak az elvárásokhoz” – olvassuk John Lancaster recenzióját a kínai megfigyelőállam történetét és jelenét feldolgozó monográfiákról. James Griffith, a CNN Hong Kong-i tudósítója a kínai internetes megfigyelést elemzi könyvében, Kai Strittmatter sinológus pedig a „hálózati totalitarizmust” jellemzi.

Két évtizede szinte mindenki biztosra vette, hogy az internet és a mobiltelefonok elterjedése halálos csapást mér a kínai egypártrendszerre. A kor hangulatát jól illusztrálják Bill Clinton amerikai elnök magabiztos kijelentései, miszerint az internetet nem lehet korlátozni, és elterjedése ezért szükségképp a nyílt társadalmat erősíti. Mára kiderült, hogy sem a gazdasági növekedés, sem pedig az internet elterjedése nem hozza el a demokráciát. A nép már csak azért sem lázong a cenzúra miatt, mert a gazdaság jól teljesít, aminek a kínai vezetés szerint feltétele a bomlasztó nyugati demokratikus gondolatok kiszűrése és a központilag irányított termelés.

Strittmatter megállapítja, hogy a kínai egypártrendszer rendkívül hatékonyan tartja ellenőrzése alatt az internetet. Mint arról a Metazin másfél évtizede rendszeresen beszámol, a pártvezetés a Kínai Nagy Tűzfallal kiszűri a népköztársaságra veszélyes külföldi tartalmakat. Letiltja a nem kívánatos külföldi oldalakat, cenzorok tízezreit alkalmazza az ellenzéki vélemények és szervezetek kiszűrésére, és szigorú irányelvekkel korlátozza az online magazinokat és fórumokat. A külföldi internetszolgáltatókkal megállapodást köt a rezsim számára nem kívánatos tartalmak szűréséről, a nyugati hardver-beszállítókkal együttműködve megfigyeli állampolgárait (még az emigrációba menekülőket is), illetve saját közösségi- és keresőoldalakat indít. Mindezzel a pártvezetés szuverén alternatív internetuniverzumot épített ki.

Az így ellenőrzött internet pedig nemhogy gyengítené az egypártrendszert, de még erősíti is. A párt nemcsak elfojtja a kritikát és az elégedetlenséget, nemcsak kontrollálja, hanem saját céljai szolgálatába állítja az internetes nyilvánosságot. Hála a fórumoknak, a pártvezetés pontos képet kap a közhangulatról, így könnyebben alakítja úgy politikáját, hogy csökkentse az elégedetlenséget. Ha a helyzet úgy hozza, maga áll a népi kezdeményezések élére, és eleget tesz azoknak az igényeknek, amelyek megvalósulása nem veszélyezteti a párt egyeduralmát. Ezzel a központ egyúttal ellenőrzés alatt tartja a helyi pártszervezeteket és potentátokat is. És már nem csak cenzorokat, hanem trollok hadát is alkalmazza, hogy terjesszék az interneten az állami propagandát.

Az interneten mindazonáltal sokféle nézet hangot kap, a vezetés csak azt nem tűri, ha nagy közönséghez jutnak el a nem kívánatosak. A politikai szempontból amúgy ártalmatlan Falun Kung vallási meditációs mozgalomnak például hetvenmillió tagja volt, annyi, mint a kommunista pártnak, üldözni kezdték, és a cikk szerint kétezer tagja halt meg fogságban az elmúlt években.

Mindkét recenzált könyv kitér arra is, hogy az algoritmusok új távlatokat nyitnak az ellenőrzésben. Az internetes felhasználói tevékenység, a banki adatok és a hatósági adatbázisok összekötésével létrehozott megbízhatósági mutatószám kiteljesíti a kontrollt. Újabb hírek szerint már mobiltelefont is csak arcszkennelés után lehet vásárolni. A kisgyerekek koncentrációját a fejre szerelt agyhullám-szkennerekkel ellenőrzik. Sőt, a technikát vetik be a közvécét túl hosszan használókkal és a szemetelőkkel szemben is.

Mindez ahhoz vezet, hogy a kínai állampolgárok internalizálják, belsővé alakítják a cenzúrát, és önkéntesen igazodnak az elvárásokhoz. Strittmatter egyenesen a Michel Foucault által felvázolt totális megfigyelés állapotához hasonlítja a kínai állami virtuális valóságot: a megfigyeltek különösebb külső kényszer nélkül is megfelelnek az elvárásoknak, önmaguk börtönőréve válnak.