„Az elitnek sok a szívfájdalma, a faji megkülönböztetéstől az egyenlőtlenség fokozódásáig, de mi a teendő, ha ő maga a legfőbb probléma, mert nem ismeri el a társadalom iránti felelősségét?” – kérdi Seth D. Kaplan politológus az American Interestben.

Hosszú tanulmányának első részében áttekintést ad az elitek szerepét taglaló szakirodalom nyolcszáz éves történetéről, kezdve Ibn Khaldún tizennegyedik századi arab gondolkodóval. Khaldún úgy látta, hogy a társadalmak az aszabíja, az összetartás állapotától függően emelkednek fel és süllyednek a pusztulásba. Amelyekben nagyobb a kohézió, azok az erősebb, nagyobb ellenfelet is képesek legyőzni. Az összetartás pedig rokoni, törzsi szálakból, a közös vallásból és a közösen, például háborúkból szerzett javak elosztásából szövődik. A sikeres vezetők azonban óhatatlanul meggazdagodnak, fényűző életet kezdenek élni, és dölyfösen tekintenek a többiekre – akkor pedig megindul a hanyatlás.

A magányos előfutár után jó három és fél évszázaddal indult útjára az összehasonlító történetírás tudománya. Giambattista Vico, a tizennyolcadik századi filozófus Az új tudomány című könyvében azt a következtetést vonta le a történelemből, hogy a társadalmak három fázison mennek keresztül, mígnem végül elérnek a hanyatlás korába, elsősorban azért, mert kezdetben a vezetők spirituális tekintélye és teljesítménye egyben tartja őket, de aztán az anyagiasság, az individualizmus és az egalitarizmus megtámadja a társadalom egységét.

Később is egymás után jelentkeztek a nagynevű szerzők, akik döntő szerepet tulajdonítottak a vezető rétegnek a társadalmak sorsának alakulásában. Tocqueville az alapító atyák gondolkodásában kereste annak okát, hogy a demokrácia győzött Amerikában, miközben másutt nem. Adam Smith sem az a nyers piacfetisiszta volt, aminek beállítják; nélkülözhetetlennek tartotta a társadalom sikeréhez az önmérsékletet és az együttérzést. Max Weber egyenesen a protestáns vallás jelentőségét hangsúlyozta a Nyugat felemelkedésében. Émile Durkheim, a modern szociológia megalapítója látta, hogy a városi életforma nagyobb szabadsággal jár, de egyúttal individualizmussal és a vallás visszaszorulásával is, ami gyengíti a társadalmi kohéziót. Az erkölcsök gyors változása önmagában is veszedelmes és bomlasztó hatású – figyelmeztetett Durkheim. A nemzeti összetartásban látta azt az ellenszert, amely a modern korban is képes összetartani a társadalmat. A huszadik században Arnold Toynbee brit történész abban látta a társadalmakra leselkedő legnagyobb veszélyt, ha „a kreatív kisebbség” elszakad a többségtől, elveszti annak bizalmát, s erővel kívánja fenntartani vezető szerepét. Ilyenkor a bűn útjára lép, a maga érdekét szolgálja. Samuel Huntington némileg hasonlóan abban látta a stabilitás kulcsát, hogy a társadalom legitimnek tekinti a vezető réteget.

Amerikában Kaplan azt a tíz-húsz százaléknyi réteget tekinti elitnek, amely a kormány, a tudomány, az üzleti élet, a szórakoztatóipar, a média és a civil szervezetek élén befolyásolja, miről értesül a lakosság. Ma az elit szónak pejoratív jelentése van Amerikában, egyáltalán nem olyan csoportot jelöl, amelynek különleges felelőssége van a társadalom egészével szemben. Ráadásul jóllehet az egyenlő társadalomról egyre nyilvánvalóbb, hogy nem valósítható meg, az egyenlőség ideológiája egyre hódít. Az elit ezért „az egyenlőség ködfüggönye mögé bújik”, de ettől egyre kevésbé érzi át valódi vezető funkcióját. Támogatja ugyan a szenvedőket, de lehetőleg távoli földrészeken, vagy olyan hazai körzetekben, amelyektől önmaga igen távol lakik. Az elitbe egyre nehezebb bekerülni, ráadásul egyre nemzetközibbé is válik, egyre mobilabbá, vagyis egyre kevésbé kötődik valamilyen helyi közösséghez. Kaplan mindazonáltal nem adja fel a reményt, hogy még kinevelhető olyan elit, amely a társadalom részének tekinti magát. Ezt mindenekelőtt az oktatás feladatának tartaná, például külföldi féléves egyetemi tanulmányok helyett a hazai közösségi szolgálat különféle formáit ösztönözné.