„A huszadik századi szocializmus minden hibájával együtt legalább fontosnak tartotta a növekedést, és támogatta a munkásosztály vagyoni helyzetének javítását. A zöld szocializmus ezzel szemben szándékosan rontana az átlagos családok kilátásain, arra hivatkozva, hogy a jólét növekedésével az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása is emelkedik” – olvassuk Joel Kotkin urbanista és demográfus írását a City Journalben.

A pártok többsége jobb- és baloldalon egyaránt elismeri a globális felmelegedést, egyre durvul viszont a vita arról, mi a teendő a klímaváltozással szemben. A baloldalon egyre többen sürgetnek azonnali és radikális lépéseket a globális felmelegedés fékezése érdekében, szerintük ugyanis a huszonnegyedik órában vagyunk, ezért csak drasztikus életmódváltással lehet elkerülni a klímakatasztrófát. Kotkin felidézi, hogy van, aki a gazdasági válságtól remélné a károsanyag-kibocsátás csökkenését. A haladó akciótervek között szerepel a gyerekvállalás visszaszorítása, az étrend átalakítása, sőt, a kannibalizmus bevezetése is.

Kotkin azokkal ért egyet, akik szerint a klímaváltozás mértékével és következményeivel kapcsolatos aggodalmak eltúlzottak, s a nyomorból és az elmaradottságból fakadó problémák sokkal több ember életét fenyegetik közvetlenül a szegény országokban, mint a felmelegedés. A klímaváltozást a fejlett országok polgárai, és közülük is főleg a jobb módban élők tartják a legnagyobb kihívásnak. Ők azonban még Amerikában is kisebbségen vannak – közvélemény-kutatások szerint még az amúgy radikális baloldali nézeteket valló fiatalok körében is. A kétkezi munkások között pedig egyáltalán nem számít fontosnak a klímavédelem, a gazdaság kizöldítésének gondolata pedig végképp nem, márpedig ennek egyik változatát a Demokrata Párt balszárnya is propagálja, Zöld New Deal néven. Az elképzelés népszerűtlensége nem is meglepő, hiszen a gazdaság kizöldítését szorgalmazó javaslatok csak az Egyesült Államokban több millió munkahelyet számolnának fel.  A radikális klímavédelmi tervek megvalósítása főleg a szegényebbeket, a fizikai munkából élőket sújtaná, nem pedig a zöld mozgalmak élére álló tehetőseket – írja Kotkin. A klímavédelem élharcos elitjének továbbra sem kellene lemondania a magánrepülőről.

Mindennek fényében csöppet sem meglepő, hogy az emberek többsége még a gazdag országokban sem hajlandó vállalni a radikális klímavédelmi tervek megvalósításával járó súlyos áldozatokat. Arról nem is szólva – teszi hozzá Kotkin –, hogy bármit tenne is a fejlett világ, a károsanyag-kibocsátás aligha csökkenne. A legnagyobb szennyezők ugyanis a fejlődő országok, ahol a gazdasági növekedés nem pusztán a kényelmes élet, hanem a túlélés garanciája.

Mindebből pedig az következik, hogy a radikális klímavédőknek egyre drasztikusabb eszközöket kell javasolniuk. Egyesek a propaganda és az agymosás fegyverét vetik be – írja Kotkin, aki maga sem fukarkodik a jelzőkkel: a radikális zöldeket sztálinistának nevezi. Ám ha az emberek gondolkodásának átalakítása nem jár sikerrel, akkor a zöldek kénytelenek lesznek a demokratikus rendet is korlátozni a klímavédelem érdekében. Kotkin aggódva jegyzi meg, hogy ezirányú javaslatok már meg is jelentek a közbeszédben.